Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

13. Fejezet A múlt örök marad 3/3

„A tudatlanság vakká tesz. Ó, nyomorult halandó, nyisd ki a szemed!"

Leonardo da Vinci

***

Amint vége van a kis megbeszélésünknek edzés után, én vagyok az első, aki el akarja hagyni a tornatermet. El kell végre olvasnom a levelet, hogy megnyugodjak teljesen. De persze, mindig keresztbe kell tenni a terveimnek, és ki más lehetne erre alkalmasabb személy, mint Dinka.

- Hé, Vöröske nem játszunk egy az egy ellenit? Még úgyis van időnk az első óráig - kérdezi, meglepően jobb kedvvel, mint ahogy kint hagyott engem. Bár az nem meglepő, hogy még mozogna, tény ritka, hogy edzeni jár, de mióta játszottunk egymás ellen, azóta mindig meg kér erre.

- Bocs, Dinka. Most nem jó, majd délután játszhatunk egyet - próbálok menekülni a helyzetből.

- Ja, persze elfelejtettem, hogy már nem hétfő van - veti oda nekem flegmán. Ezen fennakadva megtorpanok és vissza fordulok, hogy lássam azt a mamlaszt.

- Neked meg mi a bajod? - kérdezem feszülten.

- Még hogy nekem? Ch, kész vicc - pufog, mint egy gyerek, aki nem kapta meg, amit akart. Bár így is van, de ez most mellékes. Kezében pörgeti a labdát és egyenesen rám néz. - Kettőnk közül, te viselkedsz úgy, mint egy hisztis liba. Nem halsz bele, egy rövid játékba. Amúgy is örülhetnél neki, hogy játszani hívlak - morogja sértetten, majd nekem dobja a labdát, amit nehezen, de elkapok. Persze ezzel, minden mást le kell dobnom a kezemből, ha nem akarok egy labdát az arcomba. Dühösen nézek a baromra, de nem indulok el felé, a többiek persze némán néznek minket. Bár látom Sensien, hogy közbe akar lépni, de Ahomine megelőzi.

- Mi lesz már, tán kérvény kell, hogy a hercegnő megmozduljon? - kérdezi foghegyről. Bennem pedig itt szakad el valami.

- Ó, játszani akarsz? Legyen, seggfej - morgom, mint valami ingerelt kutya. Egy kézzel megfogom a labdát, majd egy 360 fokos fordulás után teljes erőből, úgy hogy egész testem bele mozdul, és minden dühömet bele adva vissza dobom neki. Ez a passz nagyon hasonlít Árnyékfiú legerősebb passzához, csak, hogy ez vörös és olyan gyorsasággal megy, hogy képtelenség elkapni. Vicsorogva figyelem, ahogy Dinka egy kézzel próbálja elkapni, mint ahogy anno tette, de erre még ő is képtelen, ujjai hátra bicsaklanak, ahogy tenyere is a labda pedig egyenesen a mögötte lévő falba csapódik be, olyan hangos csattanást hagyva maga után, hogy a teremben lévők is beleremegnek, nem csak a labda, majd a kissé deformált tárgy elgurul a földön.

- A nem az nem. Értsd meg, hogy dolgom van, idióta Ahomine! - üvöltök a kissé megszeppent sráccal, de most nem érdekel. Elegem van, mindenkiből. Megint megérzem, ahogy forró cseppek futnak le az államon, már nagyon régen sírtam dühből. Felszedve a dolgaimat a földről, kiszaladok a teremből, hátrahagyva a többieket. Istenem, mit tettem már megint?

Harasawa szemszöge:

Lereagálni se tudtam a helyzetet egyszerűen a szemem láttára megtörtént. Az a passz, amit Kagami küldött teljesen olyan volt, mint amint Kuroko tud adni, csak sokkal elsöprőbb és erősebb, mint bármelyik eddig látott passz. Az ajtó csapódására eszmélek fel és egyből Aominehez sietek, hogy megnézem, nem-e tört el a keze. Ő még mindig csak áll sokkosan.

- Hé, kölyök, figyelj rám! - szólítom fel, de mintha a falnak beszélnék, így inkább cselekszem. Megfogom a jobbját, amivel a labdáért is nyúlt, de erre sincsen semmilyen reakciója.

- Pakoljatok össze és takarítsatok fel, ahogy szoktatok, utána mehettek órára! Te pedig velem jössz! - osztom ki az utasításokat, amire már az előttem álló fiú is végre reagál, és elindul kifelé a teremből vele tartok én is. Ahogy mondtam a többi fiú teszi a dolgát, ismerve őket nem fogják elmondani, hogy ők ketten megint veszekedtek, így Kagami is megússza majd egy dorgálással, bár jelenlegi állapota miatt nem csodálom, hogy nem akart maradni. Istenem, de nehéz a kamaszokkal. Ahogy kiérünk a folyósra, magunk után zárom az ajtót.