Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

4. Fejezet Vissza a múltba 1. rész: Egy nem épp kellemes találkozás 2/2

- Csak arról vitázik, hogy nem hihető, amint itt állunk és nincs rajtunk egy csepp verejték se. Bár egyet értek vele. Ha sport hétre kell kép. Akkor sportoljunk – ő csak helyeslően bólogat.

- Jó legyen. Nem mesze van innen egy kosárpálya. Ott megfelel? – na, találkozhatok a bátyámmal. De legalább kosarazunk.

- Ez az! – kiált fel a mellettem álló idióta. Értetlenül nézek rá.

- Ezt megérteted?

- Persze a kosár minden nyelven egy és ugyan azt jelenti – na, nem. Ez is egy kosár fanatikus. Miért az ilyeneket fogom ki? Nem elég nekem a bátyám hülyeségét hallgatni megelviselni. Nem még ő is.

- Ez remek ötlet. Hé, emberek pakolunk! Kint fogunk képet csinálni – a fotós már is szedeti a cuccát. A menedzser pedig elénk sétál.

- Ugye nem okoz problémát önnek Kise? Ugye tud kosarazni? - engem itt már meg se kérdeznek.

- Nem dehogy is. És igen tudok – vigyorog, mint egy idióta. Ja, bocsánat ő alapból az.

- Remek akkor indulás ki! – ch, már csak ez kellett nekem.

- Katy a kosár cipőm az öltözőben van. Kérlek, kihozod nekem? – kiabálok, oda neki ő meg csak bólint.

- Várj! Te is tudsz kosarazni? – néz rám értetlenül. Felé fordulok és bólintok.

- Ja, tudok – vonom meg a vállam. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy szám. Kisétálunk, a cég bejáratán aztán hátra a parkhoz megyünk, ahol is van a pálya. Meglátom a bátyámat, hogy értetlen fejet vág. Ott van még Alex is. Épp valami fontosat magyarázhatót a bátyámnak. Nem hiszem, hogy hamar elfognak menni. De majd kiderül. A bátyám is észre vesz és elkezd integetni, amit viszonzok is neki. Kise épp valamit beszél Katyvel. Szóval nem foglalkoznak velem.

- Amina itt a kosár cipőd – adja ide Katy aztán tovább beszélget a szöszivel.

- Kösz – közben körbe nézek. A pálya egyik oldalát körbe veszi, ilyen lépcsős rész persze betonból van, amikre le is lehet ülni. Lesétálok, a legalsó úgy mond fokra, le is ülők rá. Elém sétál Alex meg Taiga.

- Nocsak mégis csak engedik, hogy kosaraz munkaidőben? – néz rám a bátyám. Én meg bele bújok a cipőmbe.

- Nem engedik, csak a fotós kisírta magának, hogy valósághűek legyenek a képek.

- Na és ki az ellenfeled? – közben felállok és elkezdek nyújtani.

- A modell srác.

- Ó, akkor tuti te fogsz nyerni. Nem is kellek ide. Akkor mi megyünk is, Alexszel egy másik pályára. Szia! – borzolja össze a hajamat, amit mormogva hagyok neki. Végül elindulnak én meg felveszem, a pályára letet kosárlabdát. Az egyik kelékes tehette le. Besétálok a felezőre közben a labdát az ujjaimon forgatom és játszok, vele mintha csak egy kis labda lenne. Hm, miért is ne. Oda érek a büntető közepére és felnézek a többi emberre, akik fent állnak és a helyszínt nézik, hogy jó lesz e. Ch, persze, hogy jó ez a pálya.

- Hé, fotós úr ilyen hihető mozdulat megfelel? Kise figyelj és ámulj!

- Jaj, már megint kezdi – hallom meg Katy hangját. Mit sem törődve vele, feléjük fordulva dobom el a labdát egy kézzel a felezőről. Nem fordulok oda. Csak akkor mikor meg hallom a láncok jellegzetes csörgését és azt, hogy jó páran tapsolnak. Kisére nézek, aki ámul, egy darabig aztán elvigyorodik.

- Veszélyes vagy. Remélem, tudod? – lépdel le, közben a beton lépcsökön.

- Hm, mondj újat! Ezt már sokan mondták – nézek rá kihívóan.