Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

14. Fejezet Azt pletykálják... 3/1

Sziasztok! Kissé megkésve az ígért időponthoz képest, de itt vagyok. Remélem tetszeni fog ez a fejezet is. A káromkodásért előre is bocsánat, valahogy Aomine stílusához közelebb érzem. Jó olvasást!

„Azt mondtad, hogy minden létező egyszer elvész, de sajnos tévedtél. Mert a szívemben markolt érzés sosem vész el, bárhogy szeretném."

- Naruto

Aomine szemszöge:

Mérgesen sétálok a kihalt folyosón, már egy ideje becsöngettek, de még nem értem fel a tetőre. Legszívesebben megvernék valakit, vagyis inkább Akashit, azaz idióta irányításmániást, megint úgy rángat minket, mint anno, csak most kiegészültünk a Kagami ikrekkel, még hogy sakkbábuk. Hát tudja már, hogy hol a helye, esküszöm, szét fogom zúzni! Csak kerüljön a kezem közé a tavaszi meccseknél, tavaly nem tudtam kicsinálni. Na, de most! A sebeit fogja nyalogatni a meccs után. De akkor ott tényleg szükségem lesz a kisrókára. Egyáltalán, mi a fasz baja van most? Idegesítő, hogy ennyire összetett, a legtöbb csaj egyértelműen üzeni, hogy mit akar, jó nagy részük csak szexet. De ő, mint valami elbaszott rejtvény, én meg hülye vagyok és leültem megfejteni. Egyáltalán mikor változott meg a kettőnk közti kapcsolat? Én csak felhasználni akartam, de szombat óta ezidáig eszembe se jutott, pedig kurva sokszor jutott eszembe ő maga és a jégkrémezésünk. Olyan volt kicsit, mint régen Tetsuval, azaz nem is, ki se néztem volna belőle, hogy ennyit tud beszélni, igaz nem lényeges dolgokról fecsegett, de unalmas se volt őt hallgatni. Ezért se gondoltam volna róla, hogy árnyék, főleg úgy nem, hogy kurvára feltűnő egy jelenség és káoszt teremt, amerre csak jár. Ezért se hasonlít Tetsura, de mégis egy árnyék. Sőt ő maga az árny. Vajon elég erős fény lennék hozzá? Mi, a fene? Persze, hogy az vagyok, sőt erősebb is, csak az a passz. Váratlan volt, erős, tele volt fájdalommal, és ahogy elkezdett sírni. Nem is érdekelt, hogy fáj-e a kezem, csak ő, ahogy a pálya másik végénél állt, könnyes szemekkel, dühösen és megtörten. Cselekedni akartam. Hogy mit, azt nem tudom, csak nem akartam így látni.

- Baszki, mi a szar van velem? - akadok fent magamon, miközben már fel felé lépcsőzöm. Valami tuti nincs rendben velem. Miért aggódom érte? Miért érdekel? Miért nem tudom egyszerűen kiverni a fejemből? Baszki meg akartam csókolni! Nem vagyok normális. Megállók az utolsó lépcsősor előtt, fejemet a hideg falnak ütögetem.

- Megörültem. Komolyan nem vagyok normális - motyogom, miközben tovább kínzom magamat a fallal.

- Gyűlöllek!

Szakít ki állapotomból, egy éles szinte már hisztérikus sikítás. Mi a halál? Meglepetten nézek a vasajtó felé. Ide rajtam kívül, csak...

- Ó, bassza meg, hát persze, hogy ide menekült! - mordulok fel, és egyből elkezdek felrohanni a maradék lépcsőkön, míg az ajtóhoz nem érek, amit erőből ki is vágok, az se érdekel, ha kiszakítom azt a szart a helyéről. De ahogy megpillantom őt, ugyan ott ülni, mint egy hete egyszerűen lemerevedek. Rémülten néz rám hatalmas kisírt szemeivel és még mindig folynak a könnyei. A cuccai a földön vannak szerteszét körülötte, az egyenruhájának a kabát része a földön hever gyűrötten, míg ő teljesen megtörten gubbaszt pár lépésre tőlem. Haja kócosan omlik vállára, térdeit felhúzva öleli mellkasához. Már láttam kiborulni Satsukit, és szomorúnak is az évek alatt, de Amika hozzá képest egy teljesen összetört kislánynak látszik most.

- Mit keresel itt? Menj el! - zokogja elcsukló hanggal. Én csak magam után csukom az ajtót és lassan elindulok felé.

- Tán nem hallasz? Húzz el innen! - kiabál velem, könnyeit nyeldesve vissza, hangja remeg és rekedtes. Lehet már előtte is kiabált, mielőtt én meghallottam volna, csak annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy nem hallottam őt? Lehetséges. Egyre jobban szüntettem meg a köztünk lévő távolságot, ő meg, mint valami kisállat a nagy ragadozó előtt, csak reszket tovább és egyre kisebbre próbálja magát összehúzni.