A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

4. Tempó

Ámulattal néztem a srácok milyen jól szórakoznak. A jókedv persze ragadós volt és én sem állhattam meg egy jó pár mosoly nélkül, de úgy éreztem mégsem tudtam igazán feloldódni. Ezt is elég nagy problémának éltem meg, azt pedig még nagyobbnak, hogy nem értettem miért. Kedvesen, érdeklődve fogadtak, nem éreztem magam kirekesztettnek vagy feszültnek. Mégis, ott volt valami hülye és megfoghatatlan érzés ami nem hagyott nyugodni. Szinte percenként pillantottam az órámra, hogy találjak végre egy alkalmas indokot a lelépésre. Ez pedig a „későre jár, ideje mennem" szöveg lett volna.

- Sietsz valahova? – Ült le mellém Daniel majd fejével az órámra biccentett – egyébként szép darab, bár különös ízlésre vall.

Elmosolyodtam. Valóban egy férfi karóra volt a szóban forgó darab.

- Az édesapámé volt – néztem rá halvány mosollyal arcomon.

- Csak volt? – Vonta fel szemöldökét.

- Nos, egyrészt mivel most az én csuklómon van, így csak múlt időben lehet – bólintottam majd elkaptam róla pillantásomat, ugyanis a következő tények megvallásakor utáltam látni a sajnálatot vagy a szánalmat az emberek szemében – másrészt pedig csak volt lehet, mert a szüleim autóbalesetben meghaltak gyermekkoromban.

Talán egy kicsit túl hangos lehettem, mert a jelenlévők közül többen is rám kapták tekintetüket.

Felsóhajtottam.

- Semmi baj – erőltettem magamra egy mosolyt – néha minden szarság összejön és az élet kioszt pár pofont.

Próbáltam a lehető legsemlegesebb hangnemben elmondani ezeket, de úgy éreztem borzalmas színész vagyok mert Daniel kétkedve nézett rám.

- Ez még akkor is gyenge vigasznak! Őszintén sajnálom Anna...

Midig mosolygós ajkait annyira puhán ejtette ki nevemet, hogy jóleső borzongás futott végig rajtam. Nem válaszoltam csak bólintottam.

A hangulatot viszont sikerült megölnöm ugyanis túl nagy csend telepedett a szobára. Utáltam ezt. Nem azért nem beszéltem erről, mert nehéz volt elmondanom, vagy mert még mindig rettentően fájt. Hanem mert utáltam a reakciókat. Igen. A szüleim halála nehéz, fájdalmas és mindent megváltoztató eseményként és emlékként van jelen az életemben, de már megtanultam vele együtt élni. Pontosabban nem is tanultam. Inkább alkalmazkodtam és megszoktam. Akik viszont nem veszítettek el még senkit, azok csak a fájdalomra tudnak gondolni amit érezhetek. De nekem ez a fájdalom sokkal többet jelentet. Számomra a fájdalom is egy emlék. A szükséges rossz, ami formált és aki miatt az vagyok aki.

- Jobb ha megyek – köhintettem egyet, majd gyorsan felálltam és az ajtóhoz léptem – további jó szórakozást, srácok!

Választ sem várva léptem ki az ajtón majd visszasiettem a szobámba. Az ajtónak dőltem és lehunytam szemeimet.

Mély levegő Anna. Minden rendben lesz.

*

El sem akartam hinni, de az első, sőt a második szabadedzés is tökéletesen ment. Mindkét alkalommal Alex után, a második helyen végeztem. A vigyort és az elégedettséget le sem lehetett vakarni az arcomról. Imádtam ezt az érzést, ahogy a garázsban uralkodó hangulatot is. A csapat nagy részét már ismertem, még mielőtt csatlakoztam volna, így nem volt gond a beilleszkedéssel sem.

Persze tudtam, hogy ez nem jelent semmit, de örülni azért még szabad volt. A harmadik és egyben utolsó szabadedzés is jól indult. Egyik kör jött a másik után, beállításokat próbálgattunk és igyekeztem még jobban megszokni az autót, a pályát, a gumikat. Bár Stephen, mint csapatfőnök azt mondta, nincsenek elvárások én mégis bizonyítani akartam, hogy igenis itt a helyem és képes vagyok rá. Elsőként magamnak, másodsorban a csapatnak és utána mindenki másnak. Kis angyalként teljesítettem a mérnököm, Adrian utasításait, figyeltem a javaslatokra és közben a lehető legtöbbet akartam mutatni magamból.