A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

II. évad 18. rész-Győzelem

Annak ellenére, hogy lebuktam, hiszen a hajnali üzenetváltásunk miatt, Mia sejtette, hogy miért voltam olyan hamar fent, szóval ennek ellenére sikerült végig nagyon profinak maradnom egész csütörtökön. Hálás voltam amiért nem hozták fel a balesetet, a délutáni pályabejárás és csapatmegbeszélés után pedig ismét a kórházban találtam magamat. Ezúttal viszont a doki már beengedett, ahogy másokat is.

Daniel állapota változatlan volt, holnap még kapja a gyógyszereit, viszont szombaton már leveszik róluk. Estére talán már magánál is lesz annyira, hogy beszélni tudjunk vele. Ennek tudatában szálltam pénteken majd szombaton is az autóba.

- Azt kell mondjam, hogy borzasztó ez a hőség – nézett rám Stephen a garázsban, már csak egy óra volt hátra az időmérőig. A szabadedzéseken minden jól működött, rendben volt az autó, úgy tűnt, hogy egy egész jó hétvége elé nézünk.

- Ja, és akkor te még nem is vezetsz ma – pillantottam rá mosolyogva -na nem mintha bánnám. Imádom ezt csinálni!

- Örülök, hogy ezt mondod – ütögette meg finoman a vállamat – néha úgy érzem, hogy túl nagy rajtad a nyomás...

- Hát alakulhatott volna egy kicsit zökkenőmentesebben ez a másfél év, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok neked, vagy mindenki másnak itt, és a otthon a gyárbán nagyon hálás!

- Ez nagyon megható – jelent meg mögöttünk Adrian – de most inkább elrabolnám egy sorra, ezt a drága leányzót, ha nem bánod, Stephen!

Stephen persze nem bánta a dolgot. Hagyta, hogy Adrian még egyszer, pontról-pontra újra elmondja, hogy mire kell koncentrálnunk ma, nem mintha nem lettem volna tökéletesen tudatában annak, hogy jó helyet kell ma kiautóznunk, ha egy kicsit szeretném „megkönnyíteni" a dolgomat a holnapi napon. Szóval ennek tudatában szálltam be az autóba. Tényleg szörnyű volt a hőség, amin az sem segített sokat, hogy nem ez volt a legkönnyebb pálya a naptárban. Persze ez semmit nem vont le az értékéből, sőt.

Egész mozgalmasra sikeredett ez az egy óra, de végül megérte kihozni a maximumot belőle, mert holnap a második helyről rajtolhatok. Mögöttem Callum volt, előttem pedig Max. Komoly meccsre számítok.

- Azt hittem behúzod – lépett mellém Max, amikor az interjúkra sétáltam- de azért persze egész jó voltál.

- Na persze -ráztam meg a fejem hitetlenkedve – direkt csináltam így, hogy holnap jobban fájjon amikor elhúzok előtted!

Max erre felnevetett, időközben pedig meg is érkeztünk az újságírókhoz. Igazából jobb programot is el tudtam volna képzelni most, de nem futhattam ki a kötelességeim alól, bár talán ezt a részét utálom a legjobban. Gyakran ugyanazokat a kérdéseket kapom, néha pedig a lehető legegyértelműbb dolgokról kérdeznek, olykor pedig olyan dolgokról amik fájnak. Utáltam, ha felhozzák a családomat vagy a nagyapámat. Nem is értem, hogy miért kell ezt csinálniuk. Persze ezzel valószínűleg nem csak én voltam így, valószínűleg Charles számára sem könnyű, amiért folyton felemlegetik Jules emlékét. Nem azért, mert nem szeretjük azokat akik elmentek...hanem mert egyszerűen túlságosan fájó újra és újra feltépni ezeket a sebeket.

Megszámolni sem tudom már, hogy hány képzeletbeli ragtapasszal kötöttem már be, a darabokban lévő lelkemet. Legalábbis azt a részét, amely a szeretteim emlékét őrzi.

Hullafáradtan értem vissza a szállodába. Szinte azonnal bevágtam magamat egy frissítő zuhany alá, de sajnos a felfrissülés elmaradt, mert ugyanolyan álmos voltam utána, mint előtte. Így úgy döntöttem, hogy inkább felhozatom a vacsorámat, eszek és majd csak utána megyek be a kórházba. Azt reméltem, hogy némi ételtől egy kicsit helyre jövök. De nem így lett. Ha lehet, még álmosabb lettem. Elnyúltam az ágyamon majd egész egyszerűen elaludtam.