A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

10. Kedvellek

Már a második kört futottuk egymás után szótlanul a tó körül. Ha a házra azt mondtam, hogy gyönyörű akkor a körülötte lévő birtok egyszerűen elképesztő volt. Úgy tűnt a fiú arra várt, hogy beszéljek, elmondjam pontosan mi is volt tegnap. Bár megfogadtam, hogy nem fogom úton-útfélen kiönteni a lelkemet mindenkinek, talán ennyivel tartoztam neki. Már csak azért is amiért itt lehettem.

Egy nagy sóhaj kíséretében ültem le a földre a tóval szemben. Mick egy pár percig habozott de utána Ő is letelepedett mellém. További néma percek telepedtek ránk. Tehetetlenségemben a füvet kezdtem el tépkedni magam mellett.

- Tudta, hogy ki vagyok – vágtam a dolgok közepébe még mindig magam elé bámulva – mármint a nagyapám...talán egy fél óráig sem tartott, de olyan volt, mintha újra régi önmaga lenne!

- Sajnálom – suttogta majd óvatosan kezébe vette az enyémet.

- Aztán bumm – csettintettem egyet másik kezemmel – mintha mi sem történt volna, újra egy idegen voltam!

Elhúztam tőle kezemet, szemeimet lehunytam és ujjaimat orrnyergemre szorítottam, ezzel is próbálva elkerülve az ismételt bőgést.

- Hé – simogatta hátamat – minden rendben lesz!

- Dehogy lesz – nevettem fel keserűen – mindenki ezt hajtogatja de semmi nem lesz rendben, Mick! Tudom, hogy beteg de abba sosem gondoltam bele, milyen lesz ha meghal. Egyedül maradok és ez az érzés egyszerűen összeroppant!

- Nem leszel egyedül...

Megráztam a fejemet majd felpattantam mellőle.

- Tudod mindenki ezt mondogatja és valahol igazuk is van – sírtam el magam – igen ott lesznek a barátok, ott leszel Te és Stephen és Alex de ez nem olyan! És soha nem is lesz, bármivel is próbáltak meggyőzni, valójában el sem tudom mondani milyen érzés! Mintha...mintha mindent elvágnának amihez addig kötődtél! Olyan mint egy kicseszett sodródás mindentől ami addig biztonságot nyújtott! Féktelen és megállíthatatlan!

A kis monológom közben hevesen gesztikuláltam, hangom többször is megremegett. A fiú türelmesen figyelt majd felállt, hogy aztán szorosan magához öleljen. Arcomat vállába fúrtam. Igyekeztem rendezni légvételemet. Amikor tényleg megnyugodtam végre felnéztem szemeibe. Egy kósza hajtincset tűrt a fülem mögé majd egy apró csókot helyezett arcomra.

- Az elmúlt napokban többet láttalak sírni, mint eddigi barátságunk során bármikor – suttogta mosolyogva és csókjai egyre közelebb haladtak ajakimhoz – és legszívesebben az utolsó könnycseppet is lecsókolnám az arcodról, ha tudnám, hogy azzal minden fájdalmadat elveszem!

Jóleső melegség öntötte el a szívemet. Hogy lehet valami ennyire szép és undorítóan romantikusan nyálas egyszerre?

- Mick – suttogtam és elléptem mellőle.

Láttam rajta, hogy tudja mit akarok mondani. Eddig reménykedve csillogó szemei egy pillanat alatt teltek meg elfogadással és szomorúsággal.

Eddigi meghitt beszélgetésünkre kínos csend telepedett.

- Jobb, ha bemegyek – mutattam a ház felé, mire csak összepréselte ajkait és bólintott.

Némán hátraarcot vágtam és elindultam befelé. Csak pár lépést tettem meg mielőtt megszeghette volna az alig pár másodperces ajánlatát. Legalábbis ami a fájdalom megszüntetéséről szól.

- Úgy láttam, sok időt töltesz Daniel társaságában – csengett fel fagyos hangja.

Lassan felé fordultam. Mintha a pár perccel ezelőtti ember nem is létezett volna.