A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

II. évad 4. rész - Első

Nem mondanám, hogy életem legjobb estéjén vagyok túl. Alig pár órácskát sikerült csak aludnom, azt is úgy, hogy álomba sírtam magam. Így reggel puffadt szemekkel és sápadtan ébredtem. Pontosabban ébresztettek, ugyanis az ébresztőmet többször is kinyomtam, így viszont legalább ketten dörömböltek az ajtómon.

- Nem elég, hogy irtó nagy késésben vagy, még borzalmasan is nézel ki – vágta a fejemhez Mona, majd tenyerét homlokomra csúsztatta – de legalább lázas nem vagy! Mi történt?

- Miért lennék lázas? – Vontam fel szemöldököm, miközben táskám tartalmát dobáltam össze, egy óvatlan pillanatban túl gyorsan egyenesedtem ki, és a világ kicsit bizonytalanná vált körülöttem. Szerencsémre Mona nem rám figyelt, így le tudtam ülni a kanapéra, hogy felvegyem a cipőmet és egy kicsit rendeztem a légvételemet is.

- Nem tudom – rántotta meg a vállát – a mai nappal nincsenek jó érzéseim! Úgyhogy örülnék, ha elmondanád, hogy tudsz-e ma vezetni?

- Mona – sóhajtottam fel és felálltam, majd elvettem tőle a kulacsomat és az életmentő vízbe kortyoltam – nem bolondultam meg, nem veszélyeztetném a saját és mások épségét! Csak rosszul aludtam és nem esett jól az ébresztés! Ez minden...

A nő alaposan végig mért, majd összepréselt ajkakkal bólintott, felkapta a táskámat és kimasírozott előttem a szobámból. Bezártam az ajtót és követtem a liftbe. Ma kint a pályán fogunk reggelizni, nem volt idő a hotel éttermére. Mona vezetett, egész úton némán ültünk egymás mellett, viszont mire kiértünk a verseny helyszínére, már egészen összekaptam magam. Reménykedtem benne, ha némi ételt is magamhoz vehetek, még tovább fog javulni a helyzet.

Odakint minden ugyanolyan volt, mint tavaly. Persze nekem akkor ez a futam kimaradt, hiszen csak a szezon közepén csatlakoztam, de a zsongás semmit nem változott a szünet óta. Úgy tűnt mindenhol fontos munka folyt, a különböző csapatruhába öltözött emberek szorgosan dolgoztak, akár csak a méhek. A hasonlaton elmosolyodtam, tekintetemet az égre emeltem majd felsóhajtottam. Hogy lehet ilyen meleg?

Amikor végre megérkeztünk, azonnal levetettem magam egy asztalhoz. Mona pedig pár perc múlva visszatért, némi tojás és zöldség társaságában. Hálásan fogyasztottam el a reggelimet az aprócska teraszon. Pont akkor végeztem amikor befutott Stephen és Callum. Pechemre Mona még mindig aggódva méregetett, ez pedig nem kerülte el drága főnököm figyelmét sem.

- Mi a baj? – Ült le azonnal mellém, tekintetét pedig drága barátnőmre emelte. Elhúztam a számat. Hát persze, hogy nem tőlem kérdi, hiszen nem bízik bennem.

- Semmi – ingatta a fejét Mona, pár pillanat hatásszünet után, amíg tovább vizslatta arcomat – csak nem aludt eleget, ezen pedig egy kicsit összekaptunk! Látod milyen sápadt...

- Minden rendben! – Csattantam fel már én is dühösen- nem tudom miért néztek akkora idiótának, hogy hazudok a saját állapotomról, majd beszállok a negyven fokos melegbe egy háromszázzal száguldozó lélekvesztőbe! Örülnék, ha jobban bíznátok bennem egy kicsit? Vagy olyan kibaszott nagy kérés, ez?

Meg sem vártam mit válaszolnak. Felálltam az asztaltól és elmentem. Pontosan nem tudtam mi lesz a végső cél, de úgy éreztem, ha tovább kell hallgatnom ezt a színjátékot, tényleg vissza fog köszönni a reggelim.

Dühös voltam rájuk. Nem tetszett ez a stílus. Én érzem, hogy mi a helyzet, amit el is mondok nekik, mégsem bíznak bennem. Esküszöm az egész olyan, mintha folyamatosan arra készülnének, hogy elkapjanak ha esetleg elesnék. Semmi szükségem a segítségükre...legalábbis ilyen téren. Ha el is esnék, én is képes leszek összerakni magamat.