A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

26. Fény és sötét

Két héttel később

- Szerintem előző életedben ebihal lehettél – nézett rám nevetve Daniel amikor a vízből sétáltam ki felé. A nap jólesően simogatta a bőrömet, csodálatos volt az idő. Az utolsó futam óta eltelt már két hét, mi pedig két nappal ezelőtt érkeztünk Ausztráliába. Azóta ki se lehet rángatni a vízből.

A kettőnk kapcsolatát egész jól fogadta a nagyközönség. Természetesen voltak fanyalgók és olyanok is akik, nem igazán tartották szépnek az egész történetet, elvégre mégis rivális csapatoknál dolgozunk. Ugyanakkor ezek a vélemények számítottak a legkevésbé. A barátaink és Daniel családja támogatott minket. Megpróbáltunk csak erre koncentrálni és a lehető legtöbbet kihozni a dologból még akkor is, ha komoly figyelem koncentrálódott ránk.

Alex azonban levett némi terhet a vállunkról. A nyilvános bejelentése után már nem volt visszaút. Stephen persze mindennel bepróbálkozott, de a fiú hajthatatlan volt. Valahol megértem. Tudom mennyi mindenen ment keresztül és milyen keményen dolgozott az álmai eléréséért. Elérte amit igazán szeretett volna, így megpróbál most másra koncentrálni. Persze nem vagyok benne biztos, hogy egy pár év pihenő után nem látjuk újra a rajtrácson.

- Miért pont ebihal? – Vontam fel a szemöldököm amikor megálltam előtte – miért nem inkább, sellő?

Erre elnevette magát. Felhúztam magamhoz, hogy aztán egy apró csókot csenhessek tőle.

- Lehetnél a habfiúm...

- Isten ments – rázta a fejét még mindig nevetve – nem elég szexi a szerepkör hozzám!

Ha már a szerepköröknél tartunk. A Volvonak így plusz egy pilótára volt szüksége. Stephen, természetesen igazi üzletemberhez méltón nem mondta el, ki vagy  kik lehetnek a lehetséges befutók. Daniel fejében hála az égnek meg sem fordult a váltás. A McLaren szorosan a nyomunkban volt, nagyon jól szerepeltek. Azt mondja, úgy érzi jó helyen van most. Nem vitatkoztam vele. Nem azért mert nem akartam neki jót, vagy jobbat. Hanem mert tudom, hogy egyetlen kapcsolat sem bírná ki, ha egy csapaton belül versenyeznénk egymás ellen.

- Este elvinnélek vacsorázni – ült le mellém Daniel.

- Ünneplünk valamit?

- Csak egymást – mosolygott rám, mire bólintottam. Természetesen nem kellettek indokok, ha egy kicsit el akart kényeztetni.

- Tudom, hogy most ért véget az egész, de nagyon várom a következő évet! Annyi minden változik a csapatban és azon túl is. El sem hiszem, hogy jövőre már George vezeti az egyik Mercedest és nem Hamilton! Gondoltad volna?

- Egy kicsit talán igen- mondta pár perc csend után – azt hiszem, mindent és még annál is többet elért már, nem igaz?

- Alex is ezt mondogatta...nem hiszem, hogy valaha betudnék telni ezzel az érzéssel. A feszültség, az igazolom szinte áramlik az egész testemben, aztán pedig az a néma nyugalom a rajt előtt...a száguldás, a dobogón állni, az ünneplő tömeg...

Elégedetten sóhajtottam fel.

- Ha nem lennék benne, most féltékeny lennék – ismerte el mosolyogva Daniel -de, mint az egyik legnagyobb kihívód azt kell mondjam, tudom miről beszélsz!

A legnagyobb kihívós megjegyzést meg sem hallottam. Akadtak nagyobb gondjaim is. Például, hogy pár nap múlva karácsony és még nem vettem neki semmit. Egyébként is nagyon béna vagyok az ajándékokban, de idén valahogy mindenkire időben gondoltam. Kivéve Őt. Ötletem sem volt mit adhatnék, aminek tényleg örülne. Plusz elég sok időt töltöttünk együtt, esélytelen volt úgy vásárolnom valamit neki, hogy ne bukjak le rögtön.

- Még vacsora előtt – néztem órámra, ami szerint már délután két óra volt – el szeretnék menni egy kicsit vásárolni, szükségem lenen néhány dologra...

- Így jár az aki utolsó pillanatra hagyja az ajándékokat – vágott közbe. A megjegyzése nélkül is rájöttem volna, hogy tudja miért megyek. Hogy miért? Pimasz vigyora mindent elárult volna szavak nélkül is.

- Te gondolom már mindennel végeztél! – Forgattam meg a szemeimet és felálltam mellőle, hogy összeszedjem a dolgaimat. Ahogy azonban felálltam egy kicsit meg is szédültem. Egy pillanatra úgy tűnt elvesztem egyensúlyomat és a földre huppanok, de sikerült megtartanom magam. Szemeimet összeszorítva igyekeztem újra a helyzet magaslatára kerülni.

- Anna – pattant fel azonnal Daniel is, hangja aggódóan csengett – mi történt? 

- Semmiség – nyitottam ki újra szemeimet, hogy aztán az aggódó hanghoz, két rémült szempár is csatlakozzon – talán tényleg, túl sok időt töltök a napon.

Még mielőtt bármit is mondhattam volna gyorsan összepakolt helyettem, hogy aztán átkarolhasson. Még mindig nagyon aggódónak tűnt.

- Talán a vásárlást hagyjuk holnapra és pihenj egy kicsit!

Nem vitatkoztam. Pár óra alvás tényleg jól jött volna.

*

Hiába volt hűvös a szobában, nem tudtam aludni. Továbbra sem éreztem magam valami fényesen. A telefonom naptárjára nézve persze egyből megtaláltam az indokot. Pár nap múlva kell megjönnie a menzeszemnek. Azon ritka és szerencsés nők közé tartozom, akik mindenféle gond és komolyabb fájdalom nélkül átesnek ezen a pár napon. A napjára sem emlékszem mikor görcsöltem utoljára úgy, mint most. Persze nem akartam elrontani az esténket. Így inkább bevettem egy fájdalomcsillapítót és úgy döntöttem veszek egy forró fürdőt.

Egy fél óra múlva valamivel jobban éreztem magam. Amikor visszamentem a szobába, Daniel az ágyon ült és egy barátjával telefonált. Nem akartam zavarni, így inkább a szekrényhez léptem, hogy elővarázsoljam a kedvenc ruhámat. Az utolsó pillanatban csomagoltam be, az indulás előtt. Most pedig hálát adtam az égnek, hogy így tettem.

- Ugye nem gondolod, hogy a délutáni szédülésed után elmegyünk ma este? – Lépett mellém Daniel váratlanul.

Elmosolyodtam és megráztam a fejem, hogy aztán felé fordulhassak.

- Minden rendben, ne aggódj! Pihentem és most vacsorázni akarok veled menni – magam elé emeltem az apró vörös ruhadarabot – utána pedig szeretném, ha te szabadítanál meg ettől a falatnyi anyagtól!

Hiába vettem játékosra a figurát, nem tűnt túl meggyőzöttnek.

- Daniel – sóhajtottam fel és leültem az ágyra – hidd el, ha azt mondom rendben vagyok! Tényleg menni akarok!

Erre megadóan felsóhajtott.

- Rendben – bólintott – de ha megint rosszul leszel, szólsz!

- Természetesen – vigyorodtam el és felpattantam az ágyról, kezemben a ruhával, hogy a fürdő felé vehessem az irányt. Lehet nem kellett volna tükörbe néznem, ugyanis elég sápadt voltam. Szemeim alatt halványabb, sötét karikák éktelenkedtek. Ezen komolyan javítanom kell.

- Elárulod hova megyünk? – Kérdeztem kicsit emeltebb hangon, hogy Daniel meg is hallja mit kérdezek.

- Meglepetés lesz – válaszolt és hallottam a hangján, hogy mosolygott – de imádni fogod! Legalábbis remélem mert...

A mondat második felét már nem igazán hallottam. Szörnyű, éles fájdalmat éreztem az alhasamba. Két kezemmel a mosdókagylóba támaszkodtam meg. A szívem a torkomban dobogott. Nagy nehezen elkecmeregtem a kádig, hogy aztán a szélére ülhessek. Borzalmasan szédültem, sípolt a fülem.

- Daniel...-nyögtem ki nagy nehezen a nevét, de esélytelen volt, hogy meghallja. Nem volt erőm hangosabban beszélni.

Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy érzem ahogy valami meleg végigfolyik a lábamon. Láttam ahogy Daniel belép az ajtón és két lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot. Láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam mit is mond pontosan.

Aztán elsötétült minden.

Mintha a világ, soha nem is létezett volna.