A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

21. Kimondva és kimondhatatlanul

A szállodának lehetett egy pár tárgyalóterme, így nem igazán értem miért kellett a lehető legnagyobbat kiválasztani. Nem vagyok az a félős típus de bevallom becsületesen, nem esett jól a lelkemnek, hogy nem egy kisebb és sokkal barátságosabb helyen vagyunk most. A hatalmas asztalnál mindössze öt ember ült egyenlőre. A McLaren csapatfőnöke, Daniel sajtósa, Stephen, Andreas és persze én. Senki sem szólalt meg ami kezdett az őrületbe kergetni. Már azon voltam, hogy mondjak valamit amikor Daniel is belépett az ajtón.

Nem nézett ki túl jól.

- Hölgyem – biccentett felém egy halvány mosollyal arcán – és persze uraim, minek köszönhetem ezt a kis megbeszélést?

- Pontosan tudjátok, hogy miről van szó! – Nézett rám Andreas Seidl, aki Daniel csapatfőnöke volt – mégis hogy gondoltátok?

- Nem tudom miről beszélsz – rázta meg fejét lassan Daniel – igazából azt sem tudom, miért vagyunk itt de azért vázolom a történteket. Tegnap este elmentünk bulizni, velünk volt Kelly és Max, Carlos is és mi ketten! Túl sokat ittam és alig álltam a lábamon ezért, hogy ne veszítsük el egymást és ne vágódjak el a saját lábamban, Anna megfogta a kezem és úgy vezetett ki! Ha Ő nincs, akkor sokkal nagyobb botránnyal kerülök címlapra, például, hogy megdugom...

- Elég lesz, Daniel! – Szólt rá Stephen majd felém fordult –tényleg ennyi volt, Anna? Nincs más amit szeretnétek elmondani?

- Nincs – néztem rá majd a másik csapat tagjaira – tényleg ennyi történt, nem gondoltam volna, hogy ekkora baj lesz belőle...

- Rendben van- bólintott ezúttal az én sajtósom – akkor azt javaslom, oldják meg a fiatalok a dolgot egy rövid poszt formájában.

Daniel erre bólintott.

A telefonom ismét rezegni kezdett. Ezúttal Mona volt az aki üzenetekkel bombázott, ugyanis bő tíz perces késésben vagyok tőle.

- Akkor ha mindent elrendeztünk, most mennem kell – néztem a csapatom többi tagjára- Mona már vár rám!

Még mielőtt bármit is mondhattak volna gyorsan elköszöntem, a másik csapat tagjaitól is, - anélkül, hogy Daniel arcára néztem volna – és már ott sem voltam.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat visszafelé a szobámba. Az ajtónál már tényleg dühösen topogott Mona.

- Reméltem, hogy futni voltál – nézett rám mire csak megráztam a fejemet és kinyitottam az ajtómat.

- Gyorsan elkészülök, adj pár percet még!

Azzal a lendülettel pedig magamra is zártam a fürdőszoba ajtaját. Remegő kezekkel fogtam meg a hideg mosdókagyló peremét. Úgy éreztem azt is elfelejtettem, hogyan kell levegőt venni. Mély levegő, Anna! Nem tudom miért reagálok így, hiszen egész olcsón megúsztuk. Mégis rosszul éreztem magam. Stephen egyáltalán nem tűnt dühösnek, én mégis a képébe hazudtam ahelyett, hogy az igazat mondtam volna. Persze nem egyedül voltam benne nyakig. Daniel és én is kimondtuk, hogy szeretjük egymást. De arról nem beszéltünk, hogy merre is van tovább. Vagy úgy gondolja bujkálni és titkolózni fogunk örökké?

Merengésemből Mona kopogása zavart meg.

- Megyek már – rántottam magam vissza a valóságba, hogy aztán gyorsan átöltözzek és összefogjam a hajam.

Még egyszer a tükörbe néztem, hogy aztán megeresszem a nap egyik legnagyobb kamu mosolyát.

Így is van. Vissza a megszokott dolgokhoz.