A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

27. Itt vagyok veled

Annyira nehéznek éreztem magam. Mint akire legalább egy mázsás súly nehezedik. Akárhogy is próbáltam, nem tudtam szabadulni tőle. Abban sem voltam biztos, hogy valóság mindaz ami most történik, vagy csak álmodom. Távoli és ismerős, közeli és ismeretlen hangfoszlányokat hallottam. Halvány fényeket láttam felvillanni, de az idő nagy részében sötétség vett körül. Idő.

Nem tudom mennyi idő telt el. Úgy éreztem mintha minden mozdulatlan lenne körülöttem, de legfőképpen én magam. Szerettem volna harcolni ellene mégsem ment. Még mindig mellkasomon éreztem azt a komoly súlyt. Így hagytam, hogy újra és újra magával ragadjon a sötétség.

Aztán a fájdalom rángatott vissza a valóságba. Lassan nyitottam ki a szemem, több percig is eltartott mire rájöttem, hogy nem otthon vagyok. Sokkal inkább hasonlított a hely egy kórházhoz. A mellettem csipogó gépekből ítélve pedig hamar rájöttem, hogy tényleg ez a helyzet. Egy kórházi ágyban fekszem. Daniel fogta a kezemet, fejét a matracra hajtotta és ülve aludt mellettem. Óvatosan elhúztam tőle kezemet, hogy aztán finoman hajába vezethessem ujjaimat.

Szemei azonnal kipattantak. Arcomra halvány mosoly kúszott.

- Szia – suttogtam, hangom túl idegennek hatott. Erőtlen volt és rekedt.

- Szia, szépségem – válaszolta Ő is ugyanolyan halkan- el sem tudom mondani, hogy mennyire örülök most neked!

Nem kellett mondani. Láttam arcán a megkönnyebbülést, sírt.

- Mi történt? – Kérdeztem újabb hosszú percek után. Hagytam időt neki, hogy egy kicsit megnyugodjon.

- Hívnom kellene egy orvost, hogy tudják magadhoz tértél! – Pillantott rám és szemeiben az aggódás és a megkönnyebbülés édes keveréke mellett komoly fájdalmat láttam megcsillanni.

- Daniel – fogtam meg kezét magabiztosan, még mielőtt elmehetett volna- mi történt?

Nyelt egy nagyot. Úgy tűnik komolyan rendezgeti gondolatait.

- Vacsorához készülődtünk – köszörülte meg torkát – rosszul lettél. Elájultál, az utolsó pillanatban kaptalak el. Ha ez nem lett volna önmagában elég rémisztő, akkor pluszban véreztél is. Rengeteg vért veszítettél, Anna...

Elcsuklott a hangja.

- Gondolkodás nélkül raktalak az autóba, még életemben nem vezettem ilyen gyorsan közúton – rázta meg a fejét hitetlenkedve- a kórházba érve kikaptak a kezemből a recepciónál. Majdnem elvéreztél a műtőasztalon...én nem is tudom mit csináltam volna ha...istenem...

Suttogta megtörten, hogy aztán felálljon a székéről és idegesen fel-alá járkáljon. Újra és újra idegesen hajába túrt. Még mindig sírt.

- Daniel...-szólítottam meg csendesen, mert a lényeg még mindig hiányzott – mi a fene történt?

Visszaült mellém és megfogta kezemet.

- Terhes voltál – hunyta le szemeit – körülbelül öt hetes...méhen kívüli terhesség volt. A műtét során ki kellett venni a petefészkedet és...

És még mondta tovább. De szavai nem igazán jutottak el az agyamig. Pontosabban a „terhes voltál" szavak után voltam bajban.

- Nem – ráztam meg a fejemet és éreztem, hogy könnyeim végiggördülnek arcomon. Kezemet ismét elhúztam az övéiből – ez nem igaz...miért mondod ezt?

Hangom hisztérikusan csengett.

- Anna...- nevemet annyira puhán ejtette ki. Újra összekulcsolta ujjainkat, hogy aztán apró csókokat helyezhessen bőrömre – annyira sajnálom, baby...úgy sajnálom.

Mindkettőnket rázta a zokogás.

- Daniel én nem tudtam...semmilyen tünetem nem volt...ha lett volna, én soha...- beszéltem akadozva miközben egyre erősebben rázott a sírás – te jó ég, még autóba is ültem...

- Tudom kicsim. Nem a te hibád – rázta meg azonnal a fejét – a babának esélye sem volt...

A babának.

Borzalmas volt a szájából hallani ezt a szót. Hosszú perceken keresztül csak némán ültünk egymás mellett. Aztán Daniel felállt, hogy hívjon egy dokit, aki részletesebb tájékoztatást tud mondani az egészről és megvizsgál. Nem mintha szükségem lett volna rá. Azt kívántam bárcsak soha fel sem ébredtem volna. 

Tompán hallgattam végig az orvost. Csak szófoszlányok jutottak el az agyamig, mint például: "nagyon sajnáljuk"..."nem volt normális"..."nem az Ön hibája". Elutasítottam a nyugtatót. Nem akartam aludni. Pedig nagyon fáradtnak éreztem magam. Daniel telefonált, ha jól hallottam Alex nevét mondta egy párszor. Hát persze, hogy a legjobb barátom aggódott értem.

- Ki tudja még? – Néztem rá amikor letette a telefont.

- A szüleim, Alex és Stephen, de most ne foglalkozz kérlek ezzel – rázta meg a fejét és közelebb lépett hozzám. Egy apró csókot nyomott homlokomra- pihenned kéne!

- Inkább neked kéne – csúsztattam tenyeremet arcára, ujjammal szeme alatt éktelenkedő sötét karikákat rajzoltam végig – aludtál egyáltalán valamit?

Fejét rázva nyomott el egy ásítást.

- Nem vagyok álmos, nem akarok aludni! Nélküled, nem!

Halványan elmosolyodtam és arrébb húzódtam, megpaskoltam magam mellett az így megüresedett helyet. Nem kellett kétszer kérnem. Lekapta magáról a kabátját, lerúgta a cipőjét és óvatosan befeküdt mellém. Hajamat cirógatta miközben újra sírni kezdtem.

- Minden rendben lesz – suttogta miközben apró puszikkal halmozta el arcomat. Megfogtam karját.

- Itt vagyok veled- suttogta fülembe, alig pár centire tőlem – biztonságban vagy!

Hosszú perceken keresztül vigasztalt, annak ellenére, hogy tudtam mennyire fáj neki is. Mégis engem helyezett előre. Megint.

Én mégis csalódást okozok neki.

Újra és újra.