A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

7. A korona súlya

- Egy kicsit úgy érzem kihasznállak... - nézett rám Daniel komolyan miután felvette a felsőjét – és ez elég szar érzés!

- Én nem érzek így – pillantottam rá a fürdőből kifelé jövet – plusz a dolog kölcsönös, de ha ez neked sok akkor befejezhetjük...

- Ne érts félre – állt fel vigyorogva az ágyról – a tegnap este és a ma reggel is zseniális volt, csak...nem is tudom, az egész annyira zavaros!

- Mi zavaros benne? – Nevettem el magam.

- Tegnap este sírtál álmodban – bökte ki egy pár perc csend után – és arra gondoltam, hogy itt van ez a lány aki a világ legerősebb emberét játssza meg, közben meg szenved én pedig semmit nem tudok róla, azon túl, hogy milyen jó az ágyban.

Felsóhajtottam és leültem az egyik fotelbe.

- Anna, aggódok érted! Nem vagyok benne biztos, hogy ez az egész nem egy pótcselekvés...

- Annak érzed? Mert tegnap a zuhanyzó alatt nem volt ellene kifogásod! – Emeltem meg kicsit a hangomat. Nem akartam ezt játszani.

- Emlékszem az első évemre – ült le velem szembe a földre és megfogta a kezemet – mindenkinek meg akartam felelni, meg akartam mutatni, hogy itt a helyem! Nem csak a csapatnak de a többi versenyzőnek és az egész világnak! Újra és újra nyerni akartam! Benned ez a tűz csak még nagyobb! Tudom, hogy milyen kérdésekkel bombáznak a firkászok. Sokan nem örültek neked és minden színjáték ellenére a hátuk közepére se kívántak egy női versenytársat! Láttam a kommenteket is! Pluszban ott van a nagyapád...ezt nem tudod magadból kiadni szexszel. Szükséged van barátokra engedd, hogy megismerjelek!

Nem mondom, hogy nem volt igaza. Ahogy azt sem, hogy most valami meglepetést mondott. Láttam a megvetést a szemekben, utáltam a nememre irányuló kérdéseket és olvastam a kommenteket egy-egy posztom alatt. Igen, hozzászoktam már de az nem jelenti azt, hogy nem is érdekel. Egy-két mondat nagyon be tud találni.

- Szóval barátság extrákkal? – Vontam fel szemöldökömet – mert emlékeim szerint a filmbéli kapcsolat nem sült el túl jól...

- Tehát ez egy igen? – Vigyorodott el ismét. Egek. Imádom ezt a harminckettes mosolyt.

- Igen, de kihangsúlyozva a barátság szót! Semmi nyálas romantikus randi vagy ilyenek!

- Értettem főnök – állt fel és az ajtóhoz lépett – akkor ma este gyere le enni! Utána a srácokkal egy kicsit ki akarunk mozdulni!

Még mielőtt bármit is mondhattam volna már ott sem volt.

Ideje volt magam ténylegesen összekapni. Alig múlt hat óra, de a hétvégével járó végeláthatatlan rohanás nagyon is kezdetét vette. Gyorsan felöltöztem majd megcéloztam az éttermet. Andreas és Mia valamint az edzőm Mona az egyik asztalnál ültek és úgy tűnt a három emberből kettő még félig alszik. Mona volt az egyetlen aki majd kicsattant az energiától. Mona mindössze három évvel volt idősebb nálam, hosszú vörös haja volt amit rendszerint gyönyörű fonatokban hordott, most sem volt ez másképp.

- Pont időben – nézett rám a lány mogyoróbarna szemeivel – ha két perccel később jössz, felmentem volna és kirángatlak az ágyból!

Tudom, hogy képes lett volna rá.

- Jó reggelt nektek is! – Vigyorogtam rá a másik két résztvevőre – nehéz volt az éjszaka?

- Stephen szerint inkább neked vannak nehéz napjaid, Anna! Beavatsz minket is vagy megvárod, míg ér egy meglepetés kínos kérdés valamelyik interjún? – Vonta fel szemöldökét Andreas majd kávéjába kortyolt.