A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

15. Váratlan

Nem erőlködtem azzal, hogy visszavarázsolom a mosolyt az arcomra. Igazából borzalmasan éreztem magam mert nem tudtam sírni. Tudtam, hogy meg fog történni. Pénteken beszéltem utoljára az orvosaival, abban egyeztünk meg, hogy ha két hívásra nem válaszolok akkor üzenetben értesítenek az állapotáról és majd visszahívom őket.

Gépies mozdulatokkal zuhanyoztam le majd öltöztem át. Nem is tudom, hogy jutottam el az autómig. Hálát adtam az égnek, hogy nem találkoztam senkivel. A szállodába érve egyből a szobámba mentem, igyekeztem gyorsan összepakolni. Nem akartam szólni senkinek, hogy kihagyom az esti ünneplést. Úgy éreztem megfulladok ha nem indulok el most azonnal.

Rekordgyorsasággal dobáltam össze a cuccaimat, sietős léptekkel értem el a lifthez, hogy aztán a földszintre érve kijelentkezhessek. A dolgaimat a hátsó ülésre dobtam be, bevágódtam az autóba és rákerestem az útvonalra a repülőtérig. A szálloda bejáratánál láttam ahogy Carlos kiszáll az autójából, egy pillanatra megálltam lecsekkolni, hogy nem-e jön semmi az úton még mielőtt kikanyarodok rá. Carlos elvigyorodott amikor meglátott, felém indult. Én azonban nem vártam meg. Amikor végre tiszta lett az út kifordultam és nagy gázzal elindultam.

Azt se tudom, hogy értem ki a reptérre. Leparkoltam az autót, kikaptam a táskáimat. A jegyemet még a szállodából elintéztem pakolás közben. Mivel kevés időm volt az indulásig igyekeznem kellett. A becsekkolás után azonban nem húzhattam tovább. Minden bátorságomat összeszedve kikerestem Stephen nevét.

Az első csörgésre felvette.

- Merre vagy, Anna? Ma nem húzhatod ki magad az ünneplés alól! 10 perced van, hogy elkészülj, már sokan várunk rád!

Nagyot nyeltem. Pár pillanatig azt hittem meg se fogok tudni szólalni.

- Anna? Itt vagy? – Csengett fel ismét Stephen hangja.

- Igen – találtam meg végre saját hangomat, igyekeztem magabiztosnak tűnni – pontosabban a reptéren vagyok. Az autót letettem, majd intézzétek el légyszi. Haza kell mennem.

- Mi? Most szórakozol? Az első győzelmedet ünnepeljük és képes voltál...

- Nagyapám nem sokkal a futam után meghalt – vágtam közbe erélyesen miközben a fájdalom újból mardosva fellángolt. Ezúttal azonban nem csak mellkasomban. Mindenhol ott volt.

Csend.

- Anna...- csuklott el hangja – nem kell ezt csinálnod...nem kell egyedül végig csinálnod, én...

- Nemsokára indul a gépem – álltam fel a székből – kérlek ne hívogassatok, majd kereslek és Japánban időben ott leszek. Mindössze egy pár napra van szükségem.

- Anna...

- Vigyázz magadra! – Vágtam közbe és letettem a telefont. Tudtam, hogy még egy ilyen beszélgetésre nem lesz erőm így Alex csak egy üzenetet kapott. Nem írtam le neki miért megyek „haza" csak annyit, hogy jöjjön ki elém a reptérre. Hálát adtam az égnek, hogy most Ő is Svájcban volt.

Az út borzalmasan hosszúnak tűnt. Nem tudtam elaludni. Az átszállás és a plusz várakozás se segített. Magam elé bámulva töltöttem el az idő nagy részét. Hálát adtam az égnek amikor végre landoltunk a fővárosban. Nem is tudom milyen erő vitt még előre. Minden ellenőrzésen átesve végre a bőröndömet magam után húzva indulhattam meg a kijárat felé. Az egyre durvább fejfájásomat szerettem volna betudni az időeltolódásnak.

Nem messze a bejárattól láttam meg legjobb barátomat. Megszaporáztam lépteimet majd egész egyszerűen átöleltem. Egy szót sem szóltam, ahogy Ő sem. Szorosan tartott, amikor végre kirobbant belőlem a sírás. Nem kellett semmit kérdeznie. Egyik kezével a kezemet fogta meg, másikkal pedig a csomagjaimat és az autójához vezetett.