A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

II. évad 15. rész-Rómeó és Júlia

- Gyere már, Alex! – Pillantottam hátra a vállam felett mosolyogva. Az elmúlt egy hetet annak szenteltem, hogy minél több időt töltsek a barátaimmal, Silverstone után pedig rám is fért a pihenés. Igazi idegbaj volt az elmúlt pár hónap. Nagyon szoros volt a küzdelem a világbajnokságért, egyenlőre én álltam az élen, de mindössze pár pont volt az első három helyzet között, szóval kár előre inni a medve bőrére. Plusz még rengeteg idő van ebből az évből, szóval bármi megtörténhet.

- Könnyű azt mondani – lihegett a fekete hajú fiú amikor végre utolért – nem mindenki van kirobbanó formában!

- A te ötleted volt a túra! – Nevettem el magam – ráadásul hajnalban akartál indulni, szóval tarthatod a lépést!

- Mert lőni akartam egy pár képet – ivott egy pár kortyot a kulacsából – de ha tudom előre, hogy ilyen ára lesz, akkor inkább valami síkságot választok!

- Már nincs sok hátra – mutattam a hegycsúcs felé – gyerünk!

Lassítottam a tempón, hagytam, hogy Alex egy kicsit felvegye a ritmust velem. Amikor pedig végre felértünk a hegycsúcsra, gyönyörű látvány tárult elénk. Már ezért is megérte. Alex persze egyből elfelejtette, hogy mennyire fáradt, elővette a fényképezőgépét és egyből akcióba is lendült. Én pedig fáradtan ültem le a földre, vizemet kortyolgattam és a tájban gyönyörködtem és azon bosszankodtam, hogy milyen jelentéktelen is vagyok valójában. Folyton rohanok, mintha nem lenne holnap, pedig egyszerűen néha csak hátrébb kellene lépnem egy lépést, hogy meglássam a nagy képet. Innen nézve, egy hegytetőn ülve, egyáltalán nem számítanak a dolgok olyan fontosnak, mint ahogy azt én elképzelem. Talán többet lehetnék spontán. Talán bátrabb lehetnék. Talán nem kellene folyton haragban lennem önmagammal.

- Hé – kaptam a fejemet Alex felé, amikor túl közelről hallottam a gépének a hangját. Engem fényképezett.

- Bocsi – ült le mellém, majd megmutatta a képet – nem hagyhattam ki, jól sikerült, nem?

Nem tudtam neki nemet mondani. Tényleg jól sikerült a kép. Visszanéztem a többit is, majd a kezébe nyomtam a gépet.

- Mondtam már, hogy milyen tehetséges vagy?

- Még nem eleget – vigyorgott rám – szóval légyszi mond el újra, úgyis jól esne a lelkemnek némi kényeztetés!

Erre csak egy szemforgatást kapott válaszul.

- Sajnálom – szólaltam meg pár perc csend után, a fiú erre felvonta szemöldökét és értetlenül nézett rám- sajnálom, hogy keveset vagyok ott...amikor igazán kellenék. Nem számítottam rá, hogy ez az egész, ekkora őrülettel fog járni!

- Nem számítottál rá, hogy a Forma-1, egy igazi őrület lesz? – Nevette el magát, nekem pedig igazat kellett adnom neki, így más szájából hallva, tényleg elég ostobán hangzik.

Alex lassan felsóhajtott.

- Semmi baj, Anna! Én se vagyok otthon sokat...de attól még tudom, hogy számíthatok rád, ahogy remélem te is tudod, hogy számíthatsz rám! Örülök, hogy azt csinálod amire mindig is vágytál, plusz mocskosul sikeres és tehetséges vagy benne, szóval ha ezért megharagudnék rád, akkor valószínűleg felpofoznám saját magamat!

- Azt azért szívesen megnézném – néztem rá hálásan – köszönöm, Alex!

- Ugyan! – Legyintett színpadiasan, majd előkotorta a telefonját a zsebéből és szinte azonnal egy vigyor terült szét az arcán.

- Mi az? – Vontam fel szemöldököm, kíváncsian közelebb csúsztam hozzá, mire a kezembe nyomta a telefonját. Az instagram volt rajta megnyitva. Feltolt pár képet, amit a telefonjával készített, az utolsón én voltam, ahogy nagyon elgondolkozva a távolba révedek.