A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

16. Harag

A gyásznak öt szakasza van. Legalábbis ha hihetünk a nagyokosoknak. Az első lenne a tagadás. Nekem azonban nem volt mit tagadnom. Pontosan tudtam, hogy nagyapám meg fog halni. Nem ért váratlanul. Ne értsetek félre. Fájt. Oh, de még milyen mocskosan fájt. Inkább a felkészülésről volt szó. Az orvosok sosem titkolóztak vagy szépítettek a dolgokon. Ezért pedig hálás voltam, még akkor is, ha a valóság néha kegyetlen volt.

A második szakasz lenne a harag. Szeretném azt mondani, hogy nem vagyok dühös. De akkor még hazug is lennék. Ahelyett azonban, hogy bűnbakokat keresnék az egész világra mérges vagyok. Ez pedig a világ egyik legértelmetlenebb érzésének egyike. Mégsem tudtam tőle szabadulni.

Vagy aludni.

Ma délelőtt volt a temetés. Összesen tíz ember vett rajta részt, engem is beleértve. Nem azért mert nagyapámnak nem lettek volna barátai, vagy nekem. Egész egyszerűen nem akartam nagy felhajtást. A csapattal azóta se beszéltem. A következő futamon azonban ott akarok lenni, szóval valahogy össze kell kaparnom magam.

Ha már az összekaparás.

Jó lenne ha hamar túljutnék az egészen. Igen tudom. Nyers vagyok.

Tulajdonképpen nem is nyersnek vagy ridegnek éreztem magam, hanem tompának és üresnek. Bármilyen különbség is legyen közöttük.

Daniel továbbra sem tágított mellőlem. Jelenleg itt szuszog mellettem a hatalmas ágyban. Arca kisimult volt, én pedig csak remélni tudtam, hogy elég mélyen alszik ahhoz, hogy ne vegye észre amikor kibújok mellőle.

Hajnali két óra múlt. Általában hajnali kettő után semmi jó nem történik, azonban én mégis megkockáztatnám a dolgot. Tekintve, hogy nem tudok aludni. Legalább valami haszna is legyen annak, hogy ébren vagyok.

A lehető leghalkabban bújtam ki a férfi mellől, gyorsan magamra kapkodtam pár ruhát és az ajtóhoz osontam. A nappaliba érve már kicsit bátrabban indulhattam meg. Felkaptam a slusszkulcsomat és már ott sem voltam.

Lerobogtam a lépcsőkön. Kissé dideregve ültem be az autóba. Bedugtam a kulcsot és egy kicsit elnyújtóztam. Abban a pillanatban amikor bekapcsoltam a biztonsági övemet, nyílt az anyósülés felőli oldal ajtaja és egy Daniel ült be mellém.

- Mégis mit csinálsz itt? – Néztem rá egyből. Nem igazán akartam most társaságot.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – vonta fel szemöldökét- hova megyünk?

- Csak én megyek – ráztam meg fejemet és beindítottam az autót – Te mégy szépen aludni!

- Kizárt – nevette el magát és Ő is bekapcsolta az övét – nem gondolod, hogy hagyni fogom, hogy fejre állj az autóval!

Nem ez volt a cél. A sebesség annál inkább.

Hogy lehet, hogy ennyire ismer?

- Én is ezt tenném – nézett rám mosolyogva – szóval menjünk!

Nem kellett kétszer mondania.

Egyenesen az autópálya felé vettem az irányt. Tudom, hogy nem kellene ezt csinálnom de ki akartam kapcsolni. Amikor vezetek, akkor nem gondolhatok másra csak az autóra. Ki kell zárnom a külvilágot, minden ami addig komoly probléma volt megszűnik.

Az autópályára érve fokozatosan növeltem a tempót. A sebességhatárt túl hamar átléptem. Az alattam több, mint kétszázzal süvítő autótól nem is vártam mást. Senkivel nem találkoztunk.

- Kicsit vegyél vissza...

Nem érdekelt mit mond. Tovább gyorsítottam. Fél szemmel láttam ahogy Daniel kicsit megfeszül mellettem.