A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

II. évad 17. rész - Te vagy az otthonom

Stephen tényleg igazat mondott. Nem engedtek be hozzá, igazából nem is volt hova, ugyanis a műtőben volt. Semmilyen információt nem mondtak el az állapotáról, mivel nem vagyok hozzátartozó. Senki nem volt itt vele. A McLaren kiadta a közleményt, hogy balesete volt, voltak is bent nála, de más dolguk is volt. Például készülniük a futamra. Az érdekelt most a legkevésbé. Csak arra vágytam, hogy minden rendben legyen, vagy arra, hogy valaki jöjjön és felrázzon ebből a rémálomból.

Egyedül ültem a váróban, ami lerobbant volt és kényelmetlen. Csak remélni mertem, hogy az ellátás jobb ennél, mert igazából az számított most leginkább. Úgy éreztem leragad a szemem, így elrohantam kávéért, majd egy bő órán keresztül fel-alá sétáltam a váróteremben, a székek között. Újra megpróbáltam némi információt szerezni a nővérpultnál ülő hölgytől, de nem tudott friss hírekkel szolgálni. Teljesen megsemmisülve roskadtam le az egyik székbe. Fejemet a hideg, csempézett falnak támasztottam. Hagytam, hogy újra átjárjanak az érzelmek. Amikor pedig lehunytam a szememet, újra magam előtt láttam a balesetet. Az emlékképekre zihálva ugrottam fel a székből.

- Hé – fogta meg finomat a karomat valaki, fejemelt lassan felé fordítottam, majd még mielőtt Michael bármit is mondhatott volna, a nyakába vetettem magam, hálás voltam amiért mindenféle kérdés nélkül, szorosan ölelt magához.

- Semmit nem mondanak – emeltem fejemet ismét a nővérpult irányába – miért lenne ilyen sokáig a műtőben, ha nincs komoly baja?

- Nem tudhatjuk – rázta meg a fejét a férfi – Daniel kemény srác, ezt is ki fogja bírni! Ahogy te is! Nem hagyhatod el magad, Anna! Ha kijön a műtőből, téged akar majd először!

Erre halványan elmosolyodtam. Lassan letöröltem a könnyeimet, igyekeztem légvételemet rendezni és higgadt maradni. Nem volt egy könnyű feladat.

- Stephen tudja, hogy itt vagyok?

- Naná – nyomott a kezembe egy dobozt, ami gyümölcsöket és zabkását rejtett – szerintem az egész világ tudja, hogy itt vagy!

- Köszi – hálálkodtam, miután kinyitottam a dobozt és a szintén kezembe nyomott kanállal, lassan falatozni kezdtem. Fel sem tűnt eddig, hogy milyen éhes vagyok, pillanatok alatt elpusztítottam a rögtönzött kis reggelimet. Fejemet Michael vállára hajtottam, lehunytam szemeimet és egészen addig ebben a pózban ültünk szótlanul, amíg meg nem állt előttünk egy orvos.

Mindketten szinte azonnal felpattantunk.

- Önök, Mr. Ricciardo hozzátartozói?

- Igen – vette át a szót azonnal Michael – én az edzője vagyok, Ő pedig a menyasszonya, Anna.

Meglepődtem, hogy milyen könnyen hazudik. Legalábbis arról a részről, ami engem érint. Az orvos erre bólintott, a székekre mutatott, így ismét leültünk. Ezúttal már hárman.

- Az úriember, fel fog épülni – mondta ki gyorsan, én pedig nem is lehetettem volna hálásabb neki, amiért nem húzta az időt – súlyos sérüléseket szenvedett, eltőrt négy bordája, ezek egyike megsértette a tüdejét, ezért volt szükség a műtétre. Agyrázkódása is van, plusz megrepedt pár csont a lábfejében, de minden rendben lesz. Elnézésüket kérem, amiért ezt mondom, de szerencséje volt.

- Köszönjük – nyújtotta kezét az orvos felé Michael – mindent nagyon szépen köszönünk! Bemehetünk hozzá?

- Egyenlőre nem – rázott kezet a férfival az orvos, majd felállt a székről – még hatnak az altatók, és fog is kapni még belőlük. Szeretnénk, ha szervezete a gyógyulásra koncentrálna, nem pedig a fájdalomra. Holnap este, már talán lehet róla szó.