A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

8.Egyedül

Vasárnap Alex mögött, a második helyről rajtolhattam. A versenyem azonban nem tartott sokáig ugyanis motorhiba miatt a harmadik kör után kénytelen voltam kiállni. Szó ami szó, volt már jobb hétvégém is.

- Bocs kölyök – veregette meg a vállamat Adrian – majd legközelebb behúzzuk!

- Előfordul – rántottam meg a vállamat, próbáltam leplezni idegességemet. Nagyon szerettem volna versenyezni, nyerni meg különösen. Talán kicsit bunkóságnak tűnhet de nem akartam megvárni a verseny végét. Így gyorsan átöltöztem majd Stephen felé indultam.

- Elmentem – pillantottam rá amikor kicsit félre csúsztatta a fülesét – jövőhét végén jelentkezem!

- Várj – állt fel a székből – biztos nem akarod, hogy valaki veled menjen?

- Szerintem pont nem érnek rá – nevettem el magam a kijelzőre mutatva ahol a versenyt követhettük végig – megleszek, Stephen! Letudom az interjúkat és már itt sem vagyok. Ígérem jól fogok viselkedni – tettem hozzá gyorsan, látva kétkedő arckifejezését.

Erre csak bólintott én pedig gyorsan hátraarcot vágtam és megszaporáztam lépteimet még mielőtt meggondolhatta volna magát.

Durván negyven perc múlva újra a hotelben voltam, gyorsan összeszedtem a hiányzó cuccaimat, fogtam egy taxit és a repülőtérre mentem. Éppen időben érkeztem, hogy elcsípjem a gépet. Az indulás előtt még gyorsan a telefonomra pillantottam, két üzenetem is volt. Az egyik Stephen neve alatt villogott, a futam eredményét küldte el, Alex második lett, Daniel pedig megnyerte a futamot. Daniel üzenete volt a második amit megnyitottam: „Hol vagy? Azt reméltem együtt ünneplünk..."

Elmosolyodtam majd válasz nélkül kikapcsoltam a telefont és némi alvás reményében lehunytam szemeimet.

*

Svájc, - annak ellenére, hogy itt születettem – nem igazán tartozott a kedvenc országaim közé. Talán pont az emlékek miatt. Nagyapám a fővárosban élt, így ott foglaltam magamnak egy szobát az egyik hotelben. Bár az út nem volt hosszú és nem tudtam sokat aludni, kipihentnek éreztem magam, így miután lepakoltam ismét fogtam egy taxit magamnak.

Az épület recepciójánál kedvesen fogadtak amikor elmondtam kit is keresek. Valójában nem járok elég gyakran ide. Az orvosokkal természetesen folyamatosan tartom a kapcsolatot, az ápolók közül pedig többen is küldenek képeket, beszámolókat egy-egy rendezvényről amin a nagyapám is részt vesz.

Persze ez nem ad még feloldozást. Foghatnám arra is, hogy a sport miatt alakult így hiszen tényleg alig volt időm a családra és a barátokra, de akkor hazudnék. Tudatosan nem jöttem. Amikor hat éve kiderült, hogy beteg el se akartam hinni, aztán pedig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Az állapota azonban egyre romlott és ez az intézet tűnt a legjobb megoldásnak. Tudtam, hogy figyelnek rá és szeretik. Ennél többet pedig nem is kívánhattam.

- Jó újra látni, Anna! – Ölelt meg Heidi a folyosón, aki az egyik ápoló volt itt – Peter nézte a futamot, nagyon büszkék vagyunk ám rád!

Ők. Nem pedig Ő. A betegsége miatt egyre több emlékét veszti el, beleértve a saját barátait vagy családtagjait is. Talán ez volt az egészben a legszörnyűbb. Azt hiszem senkinek nem árulok el nagy titkot ha bevallom, hogy a nagyapám volt az aki finanszírozta a karrieremet. Hatalmas örökségem maradt a szüleim után de nem engedte, hogy hozzá nyúljak. Mindent Ő fizetett és az anyagi támogatás mellett nem kevés lelki támogatást is adott. Hitt bennem és bátorított. Nem engedte, hogy feladjam vagy elhiggyem, hogy nem vagyok rá képes.