A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

11. Nincs több játék

Oké. Vegyük a tényeket. Egy: életem egyik „leg" „leg" „leg" időszakát élhetem meg, legyen szó intenzitásról, boldogságról, izgalomról. Ezt természetesen a versenyzésnek köszönhetem. Kettő: az utolsó élő családtagom halálának a gondolata a küszöbön kopog és elég nehéz a nap legtöbb részében elengednem ezt a gondolatot, szóval a listára az aggódást, fájdalmat és szomorúságot is fel lehet venni. Három: valószínűleg sikerült két barátságot is lenulláznom. Legalábbis egyet biztosan. Mick ugyanis szóba sem áll velem. Sőt. Olyan mintha kerülne.

Nem hibáztathatom érte.

Én pedig egy másik személyt kerültem. Próbáltam a feladataimra és a lehetőségeimre koncentrálni. Egészen péntek estig amikor is Carlos magányomból kirángatva hívott el golfozni. Elmentem vele annak ellenére, hogy tudtam csak a láb alatt leszek, mivel egyáltalán nem értettem ehhez a sporthoz.

- Megint nagyon szótlan vagy – szakított ki merengésemből Carlos, amikor már legalább egy fél órája hozzá se szóltam, csak halk hümmögésekkel kommentáltam a mondandóját. Figyeltem ahogy a következő ütéshez készülődik.

- Csak egy kicsit fáradt vagyok – húztam meg a vállamat hanyagul.

- Azt el is hiszem – mosolygott rám majd ellőtte a golflabdát – aki ilyen jól teljesít szabadedzésen! Mivel etetnek a csapatnál?

- Kicsit jobb poénokkal, mint téged – forgattam meg a szemeimet – szép ütés! Ha egyszer úgy érzed nyugdíjba vonulsz remélem a golfot is számításba veszed!

- Ne reménykedj! Nem szabadulsz meg olyan könnyen tőlem!

Ma délelőtt volt egy megbeszélésünk. Stephen akkor újságolta el a nagy hírt, hogy a csapat további öt évre szeretne leszerződni velem. Eddig még senkinek nem mondtam el, pedig valahol a fellegekbe kellenem éreznem magam a hír hallatán.

- Öt éves hosszabbítást kaptam! – Böktem ki hirtelen mire a spanyol hatalmas vigyorral fordult felém.

- Reméltem is, hogy valakinek van egy kis esze annál a cégnél!

- Akkor ezt gratulációnak veszem! – Mosolyogtam én is rá.

A férfi bólintott.

- Már csak azt nem értem, miért ilyen savanyú a képed!

- Mert sikerült megbonyolítanom az életemet és most azt játszom, hogy ez akartamon kívül történt...

- Tényleg – pillantott rám egy újabb ütőt a kezébe véve – ha már a bonyodalomnál járunk, mi van Daniel és közötted?

Ha most egy klisés filmben lettünk volna, akkor a kérdés hallatán vagy kiköpöm az italom vagy minimum félrenyelek. Most viszont inkább mindenkit megkíméltem ettől és elővettem legjobb színészi tehetségemet.

- Mégis mi lenne? Semmi nincs köztünk, párszor beszéltünk és ennyi!

Hangosan elnevette magát.

- Tényleg? Mert látom, hogy néz rád – ütötte el ismét a labdát, majd sokat sejtetően felém pillantott.

Úgy döntöttem továbbra is játszom a hülyét.

- Semmit nem vettem észre...

- Jaj persze – forgatta meg ezúttal szemeit – de rendben! Legyen így, mert akkor most felvilágosítalak, hogy úgy néz rád, mint aki a helyszínen...

- Elég, értem! – Szakítottam félbe felemelt kézzel – említettem már neked, hogy olyan vagy nekem mintha a bátyám lennél? És hidd el nem veled akarom ezeket megbeszélni...

- Tehát akkor mégis volt valami – vonta fel ismét a szemöldökét én pedig elnevettem magam.

- Gondolom már elkéstelek emlékeztetni arra a nagyon sablonos de annál igazabb közmondásra, hogy házi nyúlra nem lövünk!

- Ez egy közmondás? – Vontam fel szemöldökömet kíváncsian – mert sokkal inkább hangzik valami béna tanácsnak!

- Látom megvan a lényeg – rázta meg lassan a fejét – ugye azért egy kicsit megfontolod és megpróbálod komolyan venni?

- Mármint, hogy házi nyúlra nem lövünk? Carlos, ne haragudj de szerintem eléggé felnőttek vagyunk, hogy eldöntsük mit szeretnénk!

- Tudom – bólintott – de azt is, hogy jobban tennétek ha továbbra is szép csendben szórakoznátok! A média darabokra szedne! És ha kiderül, ami csak idő kérdése akkor az lesz a legkisebb problémátok!

Igen. Azt hiszem ezzel mindketten tisztában voltunk. Hálát adtam az égnek, hogy Carlos nem feszegette tovább a témát és a kis esti szórakozása egy fél óra múlva véget is ért. A szállodába vezető út alatt eldöntöttem, hogy ez így nem vehet tovább. Egyenesen Daniel szobájáig mentem.

Kopogás után szinte azonnal ajtót is nyitott. Percekig csak álltunk egymással szemben.

- Van kedved bejönni?

Bólintottam, mire ellépett az ajtó elől, hogy aztán végre magunkra zárhassuk az ajtót.

- Azt hiszem, az elmúlt napokban nagyon ostobán viselkedtem – tördeltem ujjaimat -pedig amúgy egész normális vagyok...nos többnyire.

- Vettem észre- nevette el magát és intett, hogy menjek tovább. Letelepedett a kanapéra ami a tévé előtt volt. Focit nézett. Leültem mellé.

Ismét csend telepedett a beszélgetésünkre. Kissé unottan rágcsáltam ajkaimat. Két olyan sport amit egyáltalán nem szerettem mindössze egyetlen nap leforgása alatt. Mi jöhet még?

- Sajnálom – böktem ki mire nagy nehezen felém fordult és kikapcsolta a tévét.

- Mégis mit?

- Az egészet – néztem rá komolyan – valahol azt is, hogy belementem ebbe az egészbe, mert valójában nem te hanem én használtalak ki! Aztán pedig magamnak sem mertem bevallani, hogy én is kedvellek és szeretnélek sokkal jobban megismerni!

Figyeltem ahogy elmosolyodik.

- Szóval kedvelsz?

Oh, szóval a lényeg átment. Némán bólintottam.

- Akkor kezdjük tiszta lappal? – Tettem fel a nagy kérdést a férfi pedig szinte azonnal bólintott.

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

Kétségkívül jobban ment, mint azt vártam.