A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

II. évad 8. rész- Balszerencse

Amikor bicegve szálltam ki az orvosi autóból, már tudtam, hogy talán mégsem úsztam meg olyan könnyen az ütközést. Azonnal kivizsgálásra vittek, ahol pár óra múlva ki is derült, hogy a sípcsontomon apró hajszálrepedések vannak. Annak ellenére, hogy mindenki azt mondogatta, hogy hálát kellene adnom, hogy ennyi történt csak, nem éreztem magam jobban. Tudtam, hogy ha még helyre is lehetne hozni az autót holnapra, a lábamat már nem lehet „ilyen könnyen" megjavítani. Szóval maradt a düh.

Egy szépséges gipszben távoztam a kórházból, senkinek nem árulták el, hogy mi a helyzet, így a rám váró, aggódó csapattársakkal csak a kórház bejáratánál találkoztam.

- Te, szent szar – indult meg felém azonnal Adrian. Nem szoktam meg tőle a szitkozódást. Stephen szája sokkal mocskosabb volt, de Ő most nem volt itt. Gondolom, csapatfőnőkként akadt egy pár dolga még.

- Semmi baj -álltam fel a tolószékből, amihez annyira ragaszkodtak a kórház dolgozói, majd elvettem a mankókat az ápolótól, aki kikísért – nem tört el, csak megrepedt.

- Ami elég komoly – lépett mellém Mona, mintha komolyan attól tartana, hogy bármelyik pillanatban elvágódok.

Felsóhajtottam.

- Közleményt kell kiadnunk – nézett rám Andreas – gondolom, a holnapi verseny ugrott!

- Abban sem vagyok biztos, hogy az azutáni mehet-e – mért végig alaposan Mona, én pedig ha lehet simán kinyírtam volna a tekintetemmel.

- Fog menni – vágtam közbe, hogy megelőzzem az esetleges félreértéseket – nem fogok, még egy futamot kihagyni, azért mert valaki annyira vagánykodni akar, egy kibaszott időmérőn!

- Stroll beszélni akar veled...

- Megtarthatja és bekaphatja a sajnálatát – vetettem oda dühösen és bicegve, a mankó segítségével megindultam az ismerős autó felé. A többiek követtek.

Nem igyekeztem azon, hogy finoman zárjam be magam után az ajtót. Lehunytam szemeimet, fejemet pedig az ablaknak támasztottam. Nem akartam további megjegyzéseket vagy kérdéseket kapni. Még tőlük sem. Csak arra vágytam, hogy végre visszaérjünk a szállodába és aludjak egy jót, hogy aztán holnap reggel az első géppel megpattanjak innen.

Nem akartam elhinni, hogy rögtön a második futam így alakul. Annyira készültem az évre, olyan jól alakult tavaly minden ezen a téren. Megnyertük a világbajnokságot, futamokat nyertem, rengeteget fejlődtünk. Erre tessék. Minden összejön. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit bármennyire is igyekeztem gyorsan letörölni, újabbak követtek. Egy meleg kezet éreztem a vállamon, lassan kinyitottam a szememet, Andreas pedig magához húzott.

- Minden rendben lesz, kölyök! Ígérem neked! Gondoskodunk rólad és pár hét múlva, csak nevetni fogunk az egészen!

Bármennyire is jól hangzott amit mondott, nem tudtam hinni neki. Tovább bőgtem. Főleg a tehetetlenség miatt. Utáltam azokat a helyzeteket, amelyeket nem tudtam befolyásolni. Ez pedig pontosan ilyen volt.

Szerencsémre nem lézengtek újságírók, riporterek a szálloda körül. A bejárat előtt álltunk meg, a magas lépcsősort elnézve azonban tudtam, hogy jó kis feladat elé állítom magam a megmászásukkal. Most kezdtem bánni, hogy nem kértem fájdalomcsillapítót.

- Megvagyok – húztam el karomat, amikor Mona meg akarta fogni, hogy segítsen. Szipogva, könnyes arccal szálltam ki az autóból. Amikor fejemet felemeltem, az első ember akivel összetalálkozott a tekintetem, az meglepő és cseppet sem klisés módon Daniel volt.