A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

6. Vallomások

Figyelem! A rész erősen +18 jelentet tartalmaz, így azt mindenki a saját felelősségére olvassa! 

Szerettem egyedül lenni. Ha sokan voltak körülöttem igyekeztem kizárni a külvilágot. Persze nem azért, mert mindenáron magamra akartam ölteni a magányos farkas szerepét. Egyszerűen csak jól esett néhány órára csak magammal foglalkozni és befelé figyelni. Pont ezért döntöttem ismét a szabadtéri futás mellett, az edzőtermes helyett. A liftből kilépve megigazítottam a fülhallgatómat majd még hangosabbra vettem a zenét. A recepciónál Carlos felém intett és úgy tűnt mondani is szeretne valamit, de nem érdekelt. Megszaporáztam lépteimet és már kint is voltam a hatalmas szállodából.

Esteledett.

Imádtam ezeket a fényeket. Annyira nyugodtnak, bensőségesnek látszott minden. A város kezdett elhalkulni, a forgalom gyér volt, a levegő pedig tökéletes. Hagytam, hogy magával ragadjon a pillanat és végre kikapcsoljak. Csak a lépteimre és az előttem lévő útra figyeltem. Egyik láb a másik után. Bal, jobb, bal, jobb.

Egy idő után azonban nem tudtam kizárni az összes zavaró tényezőt. Hétfőn este nagyapám orvosai üzenetet hagytak, hogy kedden amilyen hamar csak tudom, hívjam őket vissza. A hírek elkeserítőek voltak. Ez pedig rányomta a bélyeget az egész hetemre. Kedden és szerdán csak az edzés miatt hagytam el a szobámat. Felhozattam a reggelit és a vacsorát de többnyire érintetlenül vissza is küldtem. Ma reggel megbeszélés volt a csapattal, majd az újságírók elé vetettek a médianap miatt. Kimért és rideg voltam velük. Nem igyekeztem túl jó benyomást tenni.

Úgy éreztem mindössze pár perc telt el az indulásom óta, de a csuklómon lévő okosóra rezegni kezdett, ezzel is emlékeztetve, hogy elértem a kitűzött célomat. Nem érdekelt. Tovább futottam. Ha tehetném a világból kifutnék.

Aztán egy óvatlan pillanatban elvágódtam. És ekkor tört el a mécses.

Elvánszorogtam egy padhoz. Mindkét térdemet csúnya horzsolás díszítette, miközben könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon. Akkora szerencsétlen vagyok.

Önsajnálatomból a telefonom csörgése szakított ki. A kijelzőn ismerős név villogott. Még mielőtt bármit is mondhatott volna én szólaltam meg először.

- Értem tudsz jönni? – Sírtam még mindig – nincs semmi baj csak....értem tudsz jönni?

- Máris indulok – válaszolta habozás nélkül Stephen – küld el a címet!

Azzal ki is nyomta.

Nem kellett sokat várnom. Amikor megláttam gondolkodás nélkül álltam fel és öleltem meg. Fejemet mellkasába fúrtam és hagytam, hogy magával ragadjon a sírás.

Stephen nem sokat érthetett a helyzetből. Mégis itt volt egyetlen egy szóra. Átölelt és csak azt mondogatta, hogy „minden rendben lesz".

De nem lesz.

Semmi sem lesz rendben.

­*

- Enned kell valamit – nézett rám szigorúan Stephen és elém tolta a hamburgeremet. Egy aprócska étteremben ültünk egymással szemben. Ő rendelt nekünk kaját és türelmesen várt, hogy beszélni kezdjek.

- Kedden beszéltem nagyapám orvosaival – szólaltam meg végül, majd az előttem lévő víz után nyúltam, hogy kortyoljak belőle egy párat – a rák áttéteket képzett, körülbelül egy hónapot adtak neki.