A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

17. Egy halvány mosoly

Tudtam, hogy pihennem kellene. A mai időmérőn az első helyen végeztem. A kötelező körök lefutása után, vissza is mentem a szállodába. Azonban nem bírtam sokáig egy helyben maradni. Még mielőtt a többség visszaért volna, ismét kocsikázni indultam. Ezúttal semmi száguldozás, szépen felvettem a forgalom tempóját, csak a zenét üvöltöttem. Nem érdekelt hol lyukadok ki, vagy mikor fogok visszaérni. A telefonomat kikapcsoltam. Csak magamra akartam koncentrálni.

Teljesen beszippantott az élmény. Az éjszakai fények, a mellettem elsuhanó autók, a zene. Minden annyira a helyén volt. Legalábbis odakint, bár azt hiszem ott is csak látszólag. Magamban még látszólag sem. Igyekeztem mindent a helyére tenni, de az elmúlt két napban gyakran kaptam magam azon, hogy elkalandozok. Legtöbbször a „mi lett volna ha" kérdéskör körül lyukadok ki. Talán többet lehettem volna vele, ha nem rohanok vissza annyira versenyezni, vagy ha adok még időt magamnak és az utolsó pár hónapjait inkább vele töltöm, akkor...

Akkor nem tudom mi lett volna jobb.

Bárcsak tudnék alkudozni a halállal. Bármit megtennék, ha újra láthatnám a nagyapámat. A szüleim elvesztése teljesen más érzés volt. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy igazán megértsem mi is történik. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fáj vagy fájt...de soha nem volt ennyire intenzív a fájdalom, mint most.

Úgy éreztem az egész darabokra szaggat. A legrosszabb az egészben pedig, hogy hiába próbáltam minden egyes reggel összeragasztani magam, estére megint szétcsúsztam. Így volt ez most is.

A következő lehetőségnél lehúzódtam egy nagyobb üzlet parkolójában. Leállítottam az autót, majd a kormányra csaptam. Üvöltöttem. Sírni már nem volt erőm. Igazából értelmét sem láttam. Pár perc elteltével arcomat tenyerembe temettem. Mély levegő, Anna!

Legalább egy fél órát ültem az autóba, mire elég erőt éreztem magamban, hogy a telefonom segítségével megkeressem, hogy is jutok vissza a hotelbe. Indulás előtt a tükörbe nézve realizáltam, hogy borzalmasan nézek ki. Szemeim alatt sötét karikák éktelenkedtek, sápadt voltam és fáradt. Nem mintha lenne rajta mit csodálkozni. Ismét vettem egy mély levegőt és végre elindultam.

A hotel nem volt olyan vészes távolságban, háromnegyed óra múlva már a parkolóban is voltam. Bemenni viszont egyáltalán nem volt kedvem. Kiszálltam az autóból és egy közeli padra ültem le. Ajkamat harapdálva és ujjaimat tördelve ültem ott tovább magam elé meredve. Észre sem vettem amikor valaki mellém lopózott.

- Leülhetek melléd? – Nézett rám Charles, mire én csak bólintottam.

Egy darabig nem szólt semmit. Én pedig nem igazán tudtam mit mondhatnék. Nem voltunk rosszban, valójában senkivel nem volt problémám ebben az őrült világban. De Charles és én nem voltunk túl közeli kapcsolatban sem. Talán egy párszor futólag beszéltünk már, de ennyi.

- Olyan az egész, mintha arra várnának, hogy végre történjen valami veled. Mármint vagy összeomolj és darabokra hullj, hogy aztán Ők lehessenek azok akik majd újra összerakjanak, esetleg még időben elkapjanak. Vagy pedig valami nagy és dicső dolgot vigyél véghez, a fájdalomból merítve erőt! Az igazság viszont az, hogy egyiket sem kell megtenned. Nem kell azt csinálnod, ami szerintük normális vagy elvárt lenne. Abban amit most érzel semmi normális nincs. Emlékszem amikor elvesztettem édesapámat, majd ott volt Jules és Anthoine halála...soha annyi borzalmat nem kellett meghallgatnom „tanácsként" vagy „együttérző" gondolatként, mint akkor. És tudod, mit? Szart sem értek! Egyik sem!

Elmosolyodtam.

- Halál komolyan mondom neked, ilyen közel álltam hozzá, hogy egy isteneset behúzzak valakinek! – Mutatta ujjával az aprócska távolságot.