A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

23. Lopott percek

Persze Stephen és a csapat, beleértve a vezetőséget nagy ügyet csinált a dologból. Sorra jelentek meg a posztok, nyilatkozatok stb. Nem igazán hatott meg a dolog. Ezt pedig más is észrevette rajtam. Egyszerre éreztem magam érzéketlennek, dühösnek és csalódottnak. Rengeteget dolgoztam azért, hogy itt lehessek. Úgy gondolom a teljesítményem is kiegyensúlyozott és önmagáért beszél. Mégis kevés vagyok. De nem a sport miatt, hanem a nemem miatt.

Ez pedig több volt, mint elkeserítő.

- Ugye nem vetted magadra, amit az a gyökér mondott? – Rángatott vissza a valóságba Max miközben egy adag borsóval harcoltam a tányéromon – vagy igen?

Erre csak szomorúan elmosolyodtam és megráztam a fejem.

- Aha, hát ez nem volt túl meggyőző – erősködött tovább – tudod, hogy...

- Igen, tudom Max! – Találtam meg újra a hangom és talán kicsit dühösebben szóltam oda, mint kellett volna – tudom, milyen az amikor nem a teljesítményed alapján mérnek, hanem, hogy mi van a lábad között. Örülj neki, hogy te nem tudod!

- Nekem úgy tűnt nagyon jól ki tudsz állni magadért, öröm volt hallgatni a válaszodat!

- Pont erről van szó – sóhajtottam fel miközben felálltam az asztaltól, pont akkor amikor Daniel és Mona is az asztalhoz ért – egyedül én szólaltam fel és senki más. Ezt a sportot elvileg nagy és erős férfiak dominálják, mégsem tesznek szart sem az ilyen és ehhez hasonló esetekben!

Még mielőtt bármit is mondhatott volna hátraarcot vágtam és elmentem. Igen tudom. Nem ők voltak a hibásak és azzal is tisztában vagyok, hogy ők lennének az utolsók akik így megbántanának. De nem tudtam magamon uralkodni.

Idén túl sok háborút vívtam már meg magammal.

Elfáradtam.

Nem akartam visszamenni a szobámba. Egy kicsit egyedül akartam lenni, így autóba pattantam. Feltekertem a hangerőt és kerültem egyet a városban. Elmehettem volna futni is, de Mona délután keményen megdolgoztatott. Hangosan énekeltem és talán – ismétlem csak talán – egy kicsit átléptem a sebességhatárt is. Ez így ment még egy jó darabig. A hotelhez visszatérve további egy órát ültem az autóba, mire elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy bemenjek.

- Te még fent? – Nézett rám Stephen meglepetten – tudtommal holnap időmérőd lesz vagy mi a szösz...

- Tisztában vagyok vele – néztem rá majd az órámra – ha felmegyek és azonnal bedőlök az ágyba, pont eleget fogok aludni!

Erre Ő is ránézett az órájára.

- Tehát akkor belépsz és be is ájulsz – nevette el magát miközben a fejét csóválta – szerintem, annál kicsit több alvásra lesz szükséged!

- Inkább egy italra lenne szükségem! – Csúszott ki a számon nagyot sóhajtva.

- Akkor gyere, a vendégem vagy! – Intett felém majd megindult az étterem felé.

Azt kell, hogy mondjam nem kellett sokat győzködnie. A bárpulthoz ültünk le és mindketten egy-egy pohár whisky mellett tettük le a voksunkat.

Hosszú perceken keresztül csak csendben ültünk egymás mellett, mégsem éreztem kínosnak a helyzetet. Tudtam, hogy nekem kell nyitnom. Stephen annyiszor próbálkozott már de én mindig elzárkóztam a lehetőség elől.

- Kicsit húzós volt az év – néztem rá végül, mire helyeslően bólintott – tudom, hogy még nincs vége. De már most többet kaptam tőle...pontosabban tőletek, mint azt valaha is remélni mertem!