A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

II. évad 11. rész- Haditerv

Daniel

Nem tudom miért csináltam. Egyszerűen nem tudtam magam kontrolálni, nem tudtam tovább hazudni önmagamnak vagy neki. Tényleg szerettem és bármit képes voltam megtenni azért, hogy komolyan is vegye ezt. Annyira furcsa helyzet ez.

Ha valaki két évvel ezelőtt azt mondja, hogy életem szerelmét a munkám során fogom megismerni, valószínűleg csak egy jót nevetek róla. Az első szabályaim egyike volt, hogy nem keverem a munkát és a magánéletet. De aztán Anna jött, látott és győzött. Egyetlen porcikámmal sem tudtam volna tagadni, hogy imádom ezt a nőt. Amikor tavaly elvesztettük a babát majd szakítottunk, egy világ omlott össze bennem. Nem tudtam mihez is kéne pontosan kezdeni, többször az is megfordult a fejemben, hogy nem jövök vissza versenyezni.

De tudtam, hogy akkor még távolabb kerülnék tőle. Vissza kellet jönnöm Azt éreztem, hogy vissza kell szereznem.

Aztán amikor megláttam, akkor dühös lettem. Megmagyarázhatatlan és pokoli dühöt éreztem. Soha senkivel nem beszéltem ilyen durván, mint vele. Aztán ahogy kezdett kitisztulni a köd, mégis a közelében akartam lenni. Figyeltem az interjúkon, éheztem az apró kis infókról amiket fél füllel hallottam a többiekről, róla. Mégsem mertem lépni.

A balesete láttán azonban nem tudtam magam tovább visszafogni. Tudtam, hogy beszélnem kell vele. Azon az estén mégsem váltottunk egyetlen szót sem. Ő mélyen aludt, én pedig szorosan magamhoz öleltem és csak hallgattam szuszogását. Most pedig, hogy itt ült mellettem, nem tudtam megálljt parancsolni.

Így elmondtam neki, majd szeretkeztünk.

Azóta pedig eltelt három nap és egyetlen szót sem hallottam felőle. A repülőtéren elbúcsúztunk, mintha semmi sem történt volna. Én pedig némán néztem végig ahogy elsétál, hogy elérje a gépét.

- Mi van veled, Daniel? – Nyomott a kezembe egy sört Max, én pedig végre nagy nehezen kiszakadtam a merengésből. Max áthívott magához egy pár közös barátunkkal együtt, de én inkább elvonultam az erkélyre.

- Csak elgondolkoztam – ittam egy kortyot az italból, majd egy mosolyt erőltettem magamra.

- Aha – hagyta rám Max, majd leült mellém- ugye Annáról van szó? Mióta együtt jöttünk haza, azóta olyan vagy, mint akin átment egy úthenger. Történt valami?

Nem válaszoltam, csak összepréseltem ajkaimat.

- Oh baszki, ugye nem? – Nézett rám kérdőn Max, egy pár másodperces hatásszünet után – de hát mikor, és hol és, hogyan?

- A repülőn, a hogyanról pedig gondolom már nem szükséges beszámolnom – ingattam fejemet – előtte persze bevallottam neki, hogy Ő életem nagy szerelme...

- Majd dugtatok a budiban, nagyon romantikus – nevette el magát a srác, amire csak a szemeimet forgattam.

- Látom megvan a lényeg – sóhajtottam fel – nem mintha számítana, mert azóta még csak nem is keres, én pedig nem merek neki írni.

- Tulajdonképpen miért mentetek szét? Soha sem mondtad el, mi volt az a nagy dolog, ami megoldhatatlannak tűnt?

Nem mondtam el neki. Igazából a szüleimen túl, senki nem tudja mi történt a szakítás előtt. Lehúztam a sör felét, majd mérlegelve a dolgokat végül Max felé fordultam.

- Anna terhes volt – sóhajtottam fel – de elvetélt. Mi pedig nem igazán tudtuk együtt a helyére billenteni a dolgokat, elfojtottuk az érzelmeket és...csak elmenekült. Ahogy én is.

Láttam mennyire megdöbbent.

- Ja – bólintottam – szívás.

- Mi a faszért nem mondtad el?

- Nem akartam senkivel beszélni róla – rántottam meg a vállamat – egyrészt mert nem tudtam, hogyan reagálnának rá az emberek, másrészt pedig mert úgy éreztem, ha beszélek róla akkor még jobban fog fájni az egész. Annyira kész voltam Max, hogy abba akartam hagyni, és elutazni a világ legtávolabbi pontjában, hogy egy kavics alá bújva éljem le az életemet.

- Az nagyszerű lett volna- mosolyodott el szomorúan Max – azt hittem barátok vagyunk, Daniel! Nem lett volna szabad ezt magadban tartani! Az ilyen dolgokról beszélni kell, különben felemésztenek minket.

- Az igen – nevettem el magam – mióta lettél ilyen bölcs?

Max erre megrántotta a vállát. Pár percig némán ültünk egymás mellett.

- Szereted? – Pillantott rám, én pedig gondolkodás nélkül bólintottam.

Hát persze, hogy szeretem.

- Akkor meg van a válasz, hogy mit kell tenned – mutatott rá Max – először is vissza kell jönnöd és egy kicsit kieresztened a gőzt velünk. Majd holnap ha kijózanodtunk, haditervet kell kovácsolnunk!

-Max – ráztam meg a fejemet, de még mielőtt belekezdhettem volna, feltartotta az ujját, hogy hallgassak.

- Nem érdekelnek a hülyeségeitek – vágott közbe erélyesen – tudom, hogy mindketten felnőttek vagytok és megtudnátok oldani egyedül is, de nyilvánvaló, hogy túl önfejűek vagytok ahhoz, hogy önállóak legyetek. Szóval segítek és nem érdekelnek a kifogásaid. Szereted és biztos vagyok benne, hogy Ő is szeret téged! Szóval holnap megbeszéljük a felállást!

- Max – kezdtem újból, de megint leintett, majd felállt a székből és felém nyújtotta a kezét. Hagytam, hogy felhúzzon magával.

- Nem nyitok vitát róla – vigyorgott rám – meg fogjuk oldani, haver! De ma ne lógasd tovább az orrodat! Inkább élvezzük ki egy kicsit az életet. Nem minden olyan szörnyű, mint az elsőnek látszik. Néha csak le kell ülni és venni két nagy levegőt. Hidd el, ki fog tisztulni a kép.

Nem vitatkoztam tovább vele. Valójában nem is tudtam hova tenni a dolgot. Max rengeteget változott az elmúlt években. Felnőtt. Tudja mit akar az életben elérni, és ebben nagyon is megállíthatatlannak tűnt. Ahogy az előbb felvázolt terveiről is, amiről már most tudom, hogy nem fog sikerrel járni.

Ott ültem Anna mellett. Elmondtam neki, hogy szeretem és, hogy csak Őt akarom.

Mégis eltaszított.

Mégis mi mást tehetnék még? 

Sziasztok! Hát persze, hogy a szülinapos Daniel szemszögéből kaptok egy részt ma. Szerintetek Max hasznos segítség lesz majd? Folytatás hamarosan!