A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

II. évad 7. rész-Megérzés

Nagyon furcsa előérzetem volt. Minden rendben ment a szabadedzéseken, mégis úgy éreztem, hogy nem biztos, hogy ma autóba kellene ülnöm. Feszülten mentem le az étkezőbe, kerestem egy csendes kis zugot, hogy reggelizzek valamit. De csak egy kávét kértem végül, amit legalább tíz perce kevergettem, egyetlen korty sem fogyott belőle. Nem biztos, hogy meg tudnám magyarázni, hogy pontosan mi a baj.

Egyszerűen csak volt valami tapintható feszültség a levegőben és bennem is. Úgy éreztem, mintha valaki a mellkasomban szorítaná a szívemet, az ujjaimat tördeltem miközben gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, a lehető leglehetetlenebb képekkel. Nem éreztem magam felkészültnek, pedig még csak nem is ez volt a legnehezebb pálya az évben. Nem voltam itt mentálisan és ami azt illeti, a kevés alvásból ítélve lélekben sem.

Egy nagyot sóhajtva pillantottam a telefonomra, ha nem indulok el azonnal, akkor még komoly késésben is leszek. A kis készüléket gyorsan a zsebembe csúsztattam, hogy aztán a kijárat felé igyekezzek. Hálát adtam az égnek, hogy elől parkoltam le tegnap este. Legalább azon nem kellett aggódnom, hogy nem találom meg az utót. Egy párszor előfordult már sajnos.

Bepattantam a kormány mögé, már majdnem indultam amikor nyitódott az anyósülés felöli ajtó és Daniel ült be mellém. Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem. Lefagytam mozdulatomban, kezem a sebváltón pihent.

- Ha nem indulunk, nélkülünk kezdik el – nézett rám, majd úgy kapcsolta be magát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem volt az. Ugyanis ez az én autóm volt. Valószínűleg láthatta a bennem tomboló kétségeket, ugyanis újra felsóhajtott és rám nézett – beszélnünk kell, de tudtam, hogy ha átkopogok akkor el fogsz küldeni, szóval inkább ezt a megoldást választottam. Mellesleg tényleg el fogunk késni, szóval jó lenne indulni!

Nem válaszoltam, csak tettem amit mond és kigurultam a parkolóból az ausztrál pilótával az oldalamon.

Egy ideig hallgattam mellette, de amikor a második pirosba futottunk bele, nem bírtam tovább. Felé fordultam és kíváncsian felvontam a szemöldökömet.

- Tudom, tudom – emelte fel védekezően a kezeit – nem tettem túl jó benyomást, amikor Ausztráliában találkoztunk, mondtam és tettem meggondolatlan dolgokat...ami egyáltalán nem volt fair részemről.

- Ezt az ajtómban is el tudtad volna mondani – válaszoltam érzelemmentesen, miközben újra elindultunk, amikor zöldre váltott a fényjelző – most, majd nem győzünk magyarázkodni a firkászoknak.

- Nem igazán érdekelnek – rántotta meg a vállát – nem fontos mit gondolnak...

- Tudom, hogy neked nem az- vágtam közbe dühösen – és biztos, nagyon jól megtanultad már kezelni. De én nem. Ez a második évem ebben a kategóriában és még nem mindent sikerült megszoknom. Például, hogy mennyi gyűlölködő kommentet kaphatok, ha szakítok a barátommal. Aki történetesen nem törte magát, hogy legalább egy nyamvadt posztot írjon arról, hogy nincs erre szükség. Úgyhogy igen, gondolom, hogy nem fontos neked mit gondolnak vagy mondanak. De lehet más lenne a véleményed, ha csak egy hozzászólást elolvastál volna a posztjaim alatt.

- Tényleg te szakítottál velem, Anna!

Közben megérkeztünk a verseny helyszínére. Leparkoltam az autót, kikapcsoltam az övemet és a férfi felé fordultam.

- Ezért pedig azt érdemlem, hogy sok ezren gyűlöljenek és undorító cikkeket írjanak rólam. Azt hittem, hogy a kapcsolatunk csak ránk tartozott Daniel! Miért hagytad ezt?

Láttam rajta, hogy nem tud mit mondani. Igazából nem is voltam benne biztos, hogy bármi javíthatna a helyzeten. Tényleg a poklok poklát jártam meg télen. Ott volt a baba elvesztése, majd a szakítás. Közben a nyakamban lihegett a felkészülés, a következő szezon. Nem hiányzott, hogy esténként, miután haza értem az üres házba és még mielőtt álomba sírtam volna magam, vadidegen emberek véleményét olvassam arról, hogy mekkora egy tehetségtelen ribanc vagyok és talán jobb lenne ha meghalnék.

- Mert nem érdekelt gondolom, sőt még lehet örültél is neki, bosszúból – vágtam hozzá ridegen a szavakat, majd még mielőtt bármit is mondhatott volna, kipattantam az autóból, hangosan becsapva annak ajtaját.

Természetesen Ő is így tett.

- Nem merészelj ilyeneket mondani, nekem! – Ért utol majd megragadta a karomat, hogy maga felé fordítson – pontosan tudod, hogy milyen sokat jelentettél nekem!

- Ja, gondolom azért sikerült olyan hamar továbblépni!

Komolyan felfordult a gyomrom, ha arra a gyönyörű nőre gondolok, akivel a szállodában láttam enyelegni. A férfi arcára ugyanakkor értetlen arckifejezés ült ki.

Oh kérlek. Mintha nem tudná miről, pontosabban kiről is van szó.

Nem akartam tovább ezzel ölni az időmet. Semmi értelme nem volt, azon túl, hogy még több sérelmet vágtunk a másik fejéhez. Így megszaporáztam lépteimet és a bejárathoz igyekeztem. Mire berétem a csapathoz, már nagyjából sikerült megemberelnem magamat eléggé ahhoz, hogy csak az időmérőre koncentráljak.

A lehető legtöbbet ki akartam hozni ebből a napból. Annak ellenére is, hogy továbbra sem volt jó érzésem az egésszel kapcsolatban. Mindenesetre igyekeztem kizárni ezeket a mérgező gondolatokat és csak a körökre koncentrálni.

Mindkét autónk rendben volt. Úgy éreztem, hogy sikerült az összes gondolatomat rendezni, a feszültségemet pedig egyetlen egy irányba koncentrálni. Ez pedig a mindennél jobb kör összerakása volt. Erőmön felül teljesítettem, ahogy Callum is. Zseniális időket futott, egymásnak dobálgattuk a jobbnál jobb időket. Örültem, hogy a végéhez közeledve egyre kevesebb emberre kell figyelnem.

A csapattársam autózott előttem amikor megtörtént a baj. Elég távolságot akartam hagyni, de a következő pillanatban valaki hátulról belém jött, a kocsi pedig akkor lökést kapott, hogy az előttem lévő Callum autójába csapódtam. Nem is tudom, hogy emlékszem-e ilyen balesetre az elmúlt pár évből.

A becsapódás ereje hatalmas volt. Zúgott a fülem. Alig mertem kinyitni a szememet. Éreztem, hogy remeg kezem-lábam. Tompán hallottam, hogy valaki szólongat a rádión keresztül de újabb másodpercek kellettek, mire kitisztult annyira a fejem, hogy felfogjam mi is történt az előbb. Lassan oldalra fordítottam a fejemet, láttam ahogy a csapattársam kikászálódik az autójából, ami nem nézett ki jobban, mint az enyém.

- Ne mentőt hívjatok – találtam meg újra a hangom, hogy végre válaszoljak Adrian egyre kétségbeesettebb üzeneteire- hanem rendőrséget, mert ha egyszer kimászok ebből a roncsból, biztos, hogy megölöm!

Callum pár pillanaton belül mellettem termett, segített kikászálódnom az autóból. El sem akartam hinni, hogy karcolások nélkül sikerült megúsznom. Fejemet a harmadik autó irányába emeltem, hiába imádtam a zöld Aston Martin festését, legszívesebben tényleg letekertem volna Stroll fejét a helyéről.

Mégis, hogy a pokolba történt ez?

Sziasztok! Itt is elnézést, amiért a szokásosnál később érkezett a rész. Remélem tetszett és kárpótolni tudtam így mindenkit. Elképesztő látni ezt a sok-sok számot, hogy a kezdetek óta, hány ember olvasta a történetet. Nagyon jól esik minden apró kis visszajelzés! Köszönöm, hogy vagytok!

Ui.: Mi volt ez az időmérő? Három pilóta miatt fáj a szívem, az egyik persze Daniel. Alig várom, hogy minden klappoljon neki és dobogón lássam.