A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

24. Murphy törvénye

Ha a száraz tényeket szeretnénk nézni, akkor azt mondhatjuk, hogy az Abu-dzabi Nagydíj nem tartozott a legizgalmasabb futamok közé. Egyrészt a pálya vonalvezetése miatt, másrészt mert az utolsó futamig már nagyjából minden részlet a helyére került. Most azonban nagyon más volt a helyzet. Ezzel pedig mindenki tisztában volt. Egymást érték a különböző események, interjúk, fotózások. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy vajon sikerül-e a „nyugdíjba vonuló" többszörös világbajnoknak behúznia még címet, vagy egy olyan csapat hozhatja el a győzelmet, akiknek ez volt az első évük a versenyben.

Minkét lehetőség szalagcímért kiáltozott.

Úgy éreztem egyetlen szabad percem sincs. Hétfőtől kezdve maximumon pörgött a csapat. Fáradtnak és kialvatlannak éreztem magam, a közérzetem is valahol a béka segge alatt volt. Összerezzentem amikor reggeli közben Alex leült mellém. Amikor az arcára néztem, legalább olyan fáradtnak és idegesnek tűnt, mint én.

- Ha még egy kérdést meghallok azzal a kezdettel, hogy „gondoltad volna pár évvel ezelőtt..." valakit megverek! – Sóhajtott fel miközben elcsente az egyik pirítósomat.

- Tényleg még én nem is kérdeztem- vigyorodtam el és egy kicsit távolabb húztam a tányérom, hogy megóvjam a másik pirítósomat az aljas tolvajoktól – gondoltad volna?

- Anna! Ne kezd! – Nevette el magát – hát persze, hogy nem gondoltam! De azért valljuk be, aki ebben a kategóriában versenyző, az nyerni jön! Mégpedig a világbajnoki cím lenne a cél!

- Ezt írd le – bólintottam – bármelyik újságban megállná a helyét!

- Mint minden szó amit kiejtek a számon! Egy igazi főnyeremény vagyok...

- Plusz még szerény is – mutattam rá, mire ismét elnevette magát.

Végül hozott magának is reggelit, időközben pedig Mona és Andreas valamint pár szerelő is csatlakozott hozzánk. A pár perccel ezelőtt érzett fáradtság pedig kezdett lassan elpárologni. Nem gondoltam, hogy ilyet fogok mondani, de nagyon jó hatással voltak rám a többiek.

- Azért remélem behúzzuk – szólalt meg Andreas, majd Alex felé fordult – és aztán a trófeát Horner orra alá dugod!

- Andreas! – Szóltam rá nevetve, mert teljesen elképesztett a viselkedése. Bár a jelenet megvalósítása nagyon is érdekelt volna.

- Ha Ők nincsenek, most én sem lennék itt – nézett ránk komolyan Alex – lehetőséget adtak nekem sőt bíztak bennem! Azt, hogy ma itt vagyok nekik is köszönhetem. Sosem tennék ilyet...

- Oh igen, elfelejtettem, hogy ez inkább a te stílusod lenne – nézett rám vigyorogva Andreas, mire csak felsóhajtottam.

- Ezt meg sem hallottam – ingattam fejemet, majd kávémba kortyoltam – ugyanakkor, elképesztő, hogy kinéznél belőlem egy Kill Bill féle bosszúhadjáratot!

- Látod! – Nézett ismét a srácra – eddig kardokról szó sem volt, de már itt járunk! Nyerd meg a holnapi napot Alex, és Anna intézi a többit az energiaitalosokkal!

Erre hangos nevetésbe tört ki az asztal, én pedig igyekeztem minél többet eltenni ezekből a pillanatokból.

A nehéz időkre. Mert minden jó széria véget kell, hogy érjen egyszer.

Bár ne szóltam volna ennyire rá. 

*

- Csak nem feszült vagy? – Nézett rám Daniel miközben lefelé tartottunk Max, Carlos és Alex társaságában a lifttel.