A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

II. évad 6. rész- Sajnálom

Nem mertem bevállalni, hogy nem visszük kórházba. Tudtam, hogy csak túl sokat ivott, de sokkal nyugodtabb lettem, miután erről egy orvos is meggyugtatott. Éjszakára bent tartották a kórházba, kapott egy csinos kórházi hálóinget, egy nagyon kényelmetlennek tűnő ágyat és infúziót. Alex visszament a hotelbe, én azonban nem tudtam magára hagyni Danielt. Így maradtam. Az automatából vettem egy doboz kólát és egy szendvicset, és visszacammogtam a férfi szobájába. Azt reméltem, hogy mivel van némi étel a gyomromban, kapok egy kis plusz energiát a szervezetemtől, hogy kibírjam a maradék pár órát reggelig ébren, de csalódnom kellett. Túl hamar elaludtam.

Daniel telefonjára ébredtem. Gépies mozdulatokkal nyúltam utána, meg sem néztem ki keresi, csak a fülemhez emelve felvettem.

- Igen? – Szóltam bele kómásan, nagy nehezen kinyitottam a szemeimet. Daniel még mindig az igazak álmát aludta, így jobbnak láttam, ha gyorsan összekapom magam és nem a szobában telefonálok.

- Anna? – Hallottam meg Michael, Daniel edzőjének és jobbkezének a meglepett hangját – lemaradtam valamiről?

- Szia – sóhajtottam fel, miközben igyekeztem összeszedni gondolatimat, komoly fejáfásom ellenére is – igen, vagyis nem...mármint semmi olyan nem történt, amire gondolsz. Daniel kórházban van.

- Mi?

- Igen, az este egy kicsit túl sokat ivott és kiütötte magát, pontosabban a legjobb barátom, volt az aki kiütötte. De nem lett semmi komoly, kiszáradt, vitaminokat kap az infúziójában és ma reggel ha végre méltóztatok felébredni, akkor ki is engedik!

Igyekeztem gyorsan és határozottan összefoglalni a történteket, miközben nem rémisztem halálra.

- Ott maradtál vele?

- Látom megvan a lényeg – mosolyodtam el és visszanéztem a szobába, ahol Daniel még mindig édesdeden aludt – igen, nem mertem magára hagyni. Fordított esetben talán...

Ajkamba kellett harapnom, hogy ne fejezzem be a mondatot. Tudtam, hogy Daniel és Ő mindent megbeszélnek. Biztos vagyok benne, hogy rá támaszkodott az elmúlt hónapokban. Nem akartam ürügyet szolgáltatni egy kínos beszélgetésre.

- Ő is ezt tette volna – fejezte be helyettem Michael, majd sóhajtott egy nagyot – légyszi írd meg a címet, felveszem és leváltalak. Menj haza és pihend ki magad, ne haragudj, hogy ezt mondom, de szörnyű a te hangod is.

- Rendben- mosolyodtam el – ha lehet, kérlek ne mond el neki, hogy itt voltam vele éjszaka.

A vonal másik végén, a férfi nem szólalt meg. Úgy tűnt komolyan gondolkodik azon, hogy mit tegyen vagy válaszoljon.

- Jó, lakat a számon – nyögte ki végül nagy nehezen.

- Te vagy a legjobb! – Köszöntem meg – küldöm a címet!

- Anna, várj – vágott közbe újra, hangja most sokkal komolyabban csengett – ugye tudod, hogy még mindig nagyon fontos vagy neki, és szeret téged?

Szomorúan elmosolyodtam, miközben továbbra is az alvó férfit néztem. Vajon tényleg így van? Hiszen annyira boldognak tűnt, annak a gyönyörű nőnek az oldalán. Nekem úgy tűnik, hogy nagyon is túl van már rajtam. Legalábbis ha józan.

- Akkor vigyázz rá, helyettem is! – Válaszoltam gyorsan, majd még mielőtt bármit is mondhatott volna kinyomtam a hívást. Visszaraktam a telefont Daniel ágya mellé, hogy aztán kezembe véve az enyémet, megírjam a barátjának a kórház nevét és címét. Gyorsan összeszedtem a dolgaimat, körbenéztem a szobában, hogy nem-e hagyok itt valamit. Az ajtóban állva, azonban nem tudtam, csak úgy itt hagyni Danielt.

Visszafordultam, halk léptekkel átszeltem a köztünk lévő távolságot, majd arcához hajoltam és egy apró puszit nyomtam homlokára.

- Annyira sajnálom – suttogtam majd még mielőtt tényleg felébreszteném, gyorsan megfordultam és kisétáltam a szobájából.

A kórház folyosójára érve aztán nem bírtam tovább, a liftnél állva egy hanyag kézmozdulattal töröltem le könnyeimet. Bármennyire is próbáltam kizárni, csak Michael szavai jártak a fejemben: „Szeret téged".

És mi van, ha én is Őt?

*

A két futam közötti szünetet mégsem éreztem olyan hosszúnak, mint ahogy azt elterveztem. Ugyanis mire legközelebb feleszméltem, már a következő futam helyszínéül szolgáló pályán sétáltam a többiekkel. Szeretném azt mondani, hogy szuper koncentrált voltam, de valójában valahogy nem kötött le. Fél füllel hallgattam csak a beszélgetést, Callum lelkesen kérdezgetett, minden lehetőséget megragadott, hogy tanuljon. Ami nekem se ártott volna, tekintve, hogy ennek a futamnak a tapasztalata is hiányzott a repertoáromból.

Mégsem ment.

Inkább elszakadtam a többiektől és egyedül indultam tovább. Legalábbis egy darabig. Ugyanis néhány nagyobb lépés után, Daniel lépett mellém. Nem szólt hozzám, ahogy én sem hozzá. Egy pillanatra felnéztem rá, majd tovább folytattuk a sétánkat. Reméltem, hogy nem kezd magyarázatokba vagy bocsánatkérésekbe, mert az azt jelentette volna, hogy Michael mindenről beszámolt neki.

- Szóval – kezdett bele halkan, majd megköszörülte a torkát – Michael elmondta, hogy mi történt. Legalábbis azt amit megtudott tőled.

Ennyit a titoktartásról. Megálltam, majd a hátunk mögé pillantottam, ahol az említett személy is sétált, nem is olyan távol tőlünk. Igyekeztem a lehető legcsúnyábban nézni rá, mire egy bocsánatkérő mosolyt küldött felém.

Nem különösebben hatott meg.

- Előfordul – rántottam meg a vállam hanyagul, igyekeztem úgy tűnni, mint akit nem különösebben hatnak meg a történtek. Ugyanakkor borzalmasan dühös voltam rá. Ismernie kellett volna a határait, hiszen felnőtt ember.

- Aha – hagyta rám, majd még mielőtt tovább indultam volna, megfogta vállamat és maga felé fordított – nem emlékszem mindenre, de Alex felhívott pár nappal az események után. Ő volt az aki elmondta, hogy mekkora nagy bunkó voltam veled és, hogy kaptam tőle egy egész csinos kis ütést, majd megtörtént a képszakadás. Michael pedig beszámolt arról, hogy nem hagytál magamra a kórházban...

- Daniel – vágtam közbe és lehunytam szemeimet, a választott, kissé unott és szigorú hangsúlyra, a férfi arcáról lehervadt a vigyor – felejtsük el és ne képzeljünk bele többet! Most mindkettőnknek koncentrálni kell és ezen nincs mit megbeszélnünk!

- Anna – lépett mellém Mia, a lehető legjobb pillanatban – Stephen keres!

- Mennem kell – vágtam oda a szavakat az előttem álló férfinak, majd mintha mi sem történt volna, követtem barátnőmet a csapat többi tagjához.

- Akarom tudni, hogy mi volt ez? – Vonta fel szemöldökét a lány, de nem válaszoltam. Megszaporáztam lépteimet, hogy hamarabb a többiekhez érjek, miközben csak az járt a fejemben, hogy ha díjat osztogatnának, a leghülyébb megszólalásokért, akkor esélyes lennék a különdíjra is.

Mégis miért csináltam ezt?