Árnyékzóna - (Newt)

XXXIV. Utolsó.

Egy szűk, kanyargós lépcsőn vezetett le útjuk. Kezükkel hol betonfalat, hol a korlátot érintették kapaszkodás céljából. Csak lélegzetvételük és lépteik visszhangját lehetett hallani. 

-Ilyen nincs. Olyan szűk itt minden. - panaszkodott Thomas eléggé pihegve. 

-Klausztrofóbiás vagy? - Prue kicsit megvetően dobta oda, amire Thomas elhúzta a száját. 

-Senki sem tökéletes. - mormogó hangon felelt vissza Tommy. 

-Srácok,hagyjátok békén egymást. - fejezte be Newt. 

Egy újabb ajtóhoz értek, amit szintén Eddie kártyája nyitott,aminek a bal felső sarkán egy kamera volt felszerelve. 

-Látnak minket? - Thomas egyenesen a kamerába nézett. 

-Persze. - mintha egyértelmű lenne, úgy mondta Eddie,megrántva a vállát. 

Egymás után sétáltak be és balra fordultak. Úgy követték az ex-katonát, mint kotlóst a kiscsibék, majd egy nagyobb szobában kötöttek ki, ahol kb. 5-8 ember fogadta őket,férfiak és nők vegyesen. Mindkét oldalon monitorok voltak elhelyezve a falon, különböző adatokat és videófelvételeket mutattak. 

-Végre megérkeztünk. - intett Eddie, aki látszólag jól ismeri ezeket az embereket. 

Az ott lévő emberek egytől egyig felpattantak a gépek elől és kitörő örömmel, öleléssel, kézfogással üdvözölték őket, mintha ezeréves barátok lennének. 

-Egyszerűen nem hiszem el! - szólalt meg egyikük széles mosollyal, kezet rázva Newt-tal, aki olyan arcot vágott, mintha szellemet látna - Isten se tudja mióta várunk! Erre nincsenek szavak! 

-Ismernek, minket? - felhúzott szemöldökkel és tátott szájjal ámult Newt. 

-Hogyne! - szólalt meg hátulról egy férfi - Te vagy a mi reménységünk! 

Mindenki elhallgatott és a másik helység felé fordította fejét. Még Eddie is meglepett képet vágott. 

Newt-nak ismerősen csengett a hang és ez a mondat. Mire azt gondolta volna, csak képzelődik, Prue finoman előrelépett. Félve, mert lehet téved, de rákérdezett. 

-Apa? Apa te vagy az? - remegő hang jött ki torkából, kezét a szája elé tette. 

A férfi kilépett az árnyékból. Sántított és egy bot segített neki az egyensúlyozásban. Arca kissé megégett. 

-Szervusz, kislányom! - üdvözölte a lányt, aki a földön térdelt, két kezét arcába temetve sírt. A szőke fiú közben átölelte. Édesapja is odasietett, ahogy bírt és egymásnak borulva, egy emberként zokogtak. 

-Hogy….hogy élted túl! Azt hittem halott vagy! - orrát törölgetve egyik kézfejével, másikkal pedig Dr. Reed arcát, vállát tapogatta, valóságos-e vagy álmodik. 

-A lényeg, hogy itt vagyok és vártalak titeket. - majd felállt, szemügyre vette Thomas-t és Newt-ot. - Istenem. Felnőttetek. Bár ne kellett volna keresztül mennetek azon sok rossz dolgon. Prue? Elhoztad? 

-Igen. Nálam van.  - mosolygott a lány apjára. - Apa? Nem értem, mégis…-közben átnyújtotta a kincsként féltett ampullákat. 

-Nincs vesztegetni való időnk. Vágjunk bele. - összecsapva két tenyerét a doki, és elindult a belső szoba felé terelve a fiatalokat.- Kislányom, később elmondok mindent. 

Egy egész komoly kutatólabor fogadta őket. Mindenhol kémcsövek voltak. Egy fém asztalon pedig mikroszkóp, vérminták, akták helyezkedtek el.