Árnyékzóna - (Newt)

XV. Hegytetőn

- Nyújtsd a kezed! - kiabált Prue-ra a vadidegen motoros fickó, a viseltes bukósisak alól.

A lány nem akart engedelmeskedni elsőre, viszont mire észbekapott, már az idegen felrántotta a földről.

- Itt akarsz meghalni? Ha nem, akkor pattanj mögém! - Prue gyors mérlegelésbe kezdett és belátta, hogy nem szeretné, ha ezen a helyen égne szénné. Ráadásul nagyon eltévedt. Bárki is legyen ez az ember, ha veletart, túlélheti.

- Oké! - a férfi mögé ült a nyeregbe. Minden megmaradt energiája erre ment rá, majd egy kendőt lógatott elé a motoros.

- Tedd a fejedre! Ez véd a napsugárzás ellen! - és a lány így is tett. Szépen magára terítette a szőttes anyagot. - Most pedig kapaszkodj belém, mert nem szeretnélek menetközben elhagyni! - Kicsit elbizonytalanodva átfogta a férfi derekát, a fejét pedig a hátára tapasztotta, hogy még véletlenül se essen le.
- Úgy érzem kapaszkodsz rendesen! - a férfi hangjából hallani lehetett, hogy örül ennek az érintésnek.

- Igen! Megvagyok! De ki vagy te? - mindenképpen tudni akarta, ki ez a férfi, aki vágtában motorozik az apokalipszissé vált tájon keresztül.

- Ha visszaértünk, megtudod! - megbőgette a motort, farolt egyet 180 fokba és mire Prue megkérdezhette volna hová is "térnek vissza" , már gázt adott az idegen.

Keresztül-kasul, hol a homokdűnéken, hol a sziklák között mentek nagy sebességgel. Prue közben minden meglévő erejét a kapaszkodásra használta, le ne essen a járműről, ami alól néhol kicsúszott a talaj. Majd, ahogy egy hegy lábához értek a férfi utasítást adott.

- Most kapaszkodj! - a lány csinálta amit mond, viszont nem értette miért is kell még ennél is jobban, egészen addig, míg meg nem érezte a nagyobb lendületet és hogy csúszik hátra.

- Felfelé megyünk?! - kiabált előre, de hiába. Valószínűleg, az ekkora motorbőgéstől és a szikladarabok összecsapódásától, amiből Prue arca is kapott egy kicsit, a férfihez nem jutott el a kérdés.

Percekig húzatta felfelé a járgányt. Prue csak imádkozott, legyen már vége.
"Istenem! Mikor érünk már fel?!"

Végül megálltak. Prue, a férfi derekát szorította még mindig. Remegett a fáradtságtól és a félelemtől.

- Öhm...most már elengedhetsz. Itt vagyunk. - szólalt meg még mindig a bukósisak alól a férfi.
A lány résnyire nyitotta elpilledt szemeit és a szorításból is engedett. - várj, segítek leszállni - majd az idegen leszállt és megfogta Prue kezeit, aki sziszegett a fájdalomtól és imbolygott a kimerültségtől.

Körültekintett a fejét takaró kendő alól, hatalmasra nyílt szemekkel és tátott szájjal, némán állt, hagyva, hogy a vadidegen megtartsa egyensúlyában.
Ámulatba ejtette a látvány, ami elé tárult.
Hűs szellő simogatta sebes arcát, ez enyhítette az égető fájdalmat.

Zöldellő rét, körülötte gyönyörű lombkoronájú fák, amik több fajtájúak  voltak és egy út, ami látszólag beljebb vezet.
Tiszta levegő járta át tüdejét, mihelyst nagyot szippantott bele.

- Ezt csak álmodom, igaz? - kiszáradt torokkal fordult kérdésével a magas férfi felé, aki óvatosan szabadult meg a fejét beborító ütött-kopott sisaktól.

- Nagyon is valódi. - felelt a szőkés-barna, félhosszú hajú, zöldszemű 20 év körüli férfi. - Ethan vagyok - nyújtsa kezét a kissé félszeg lány felé. - Nem kell félned.
- Ezt más is mondta már! És nézd meg mi lett! - majd hátrálni kezdett a jóképű idegen elől.

- Hé! Nyugodj meg! Hé! - Ethan még idejében elkapta Prue-t, aki ájultan omlott össze a karjai között.