Árnyékzóna - (Newt)

II. rész-Newt.

Teljes sötétség vette körül, érezte, ahogyan teste és elméje egyre könnyebb és könnyebb lesz. Nincsenek gyilkos képzelgések, nincs több düh, nem bánthat most már senkit,csak a lebegés és a jó emlékek egy légüres térben, mely körbeölelte őt. Boldog volt.
Egy apró fény jelent meg előtte. Karját kinyújtva próbálta elérni és megérinteni a súlytalanságban,ám a fény közeledett ő hozzá, ami nagyobb lett, egyre jobban megvilágította arcát, melegséget sugározva.

"Be kell oda lépnem".
Ez a néhány szó mondatot alkotva kavargott kitisztult elméjében, mikor egy angyali női hang szólt ki a fehérségből:
- "Még nem jöhetsz." - a kellemes hanghoz egy pillanat múlva már halványan körvonalazódni kezdett egy alak is. Szép volt, meleg barna szemek és szőkésbarna hajzuhatag keretezte szögletes arcát. Testét fehér ruha fedte be egészen.

"Ki vagy te?"
"Egy angyal?"
A nő csak némán és kedvesen mosolygott.

Lebegtek egymással szemben. A fiú beakart lépni oda,mert tudta, hogy a régen vágyott béke várja ott bent, de a hölgy mindkét kezét a mellkasára tette és finomat visszalökte. "Neeeeee!! ". Hiába is kiabált, nem bírt visszakapazkodni, ahogy távolodott a fénytől és az angyalnak vélt nőtől még egy utolsó mondatot hallott, mielőtt vissza nem került az őrületbe: "Élned kell, kisfiam!"

                                                            ***
Fájdalom, kín, harag. Újra ezek kerítették hatalmukba a fiatal fiút. Nem tudott mozdulni, erei mintha szétakartak volna robbani, érezte az agyában lévő őrjítő viszketést."Miért nem  mehettem be?! " 
Méreggel telve üvölti magában,majd mintha hirtelen zuhanni kezdene és lassacskán megjelentek körülötte az emlékek, a Tisztás, Perzseltföld, barátok és a VESZETT. Az utóbbinál már a végtelen harag érzése öntötte el. Gyűlölte őket.

Közben különös képek villantak fel ezek között. Számára eddig ismeretlen környezet, egy laboratórium, egy szemüveges fehérköpenyes férfi világít a szemébe.  Oldalra nézve egy infúziós tasak lóg, az abban lévő folyadék egy vékony csövön át az alkarjában végződik. Baloldalon egy monitor, ami halk csipogást ad ki, jelezve szíve állapotát. Az arcán is volt valami, egy légzőmaszk, amibe egy jobboldalon lévő gép óvatosan pumpálta az oxigént és azt szívta be.

-"Hol vagyok?" - kérdezte emlékbéli énje.
-"A szérum beadása sikeres volt, szervezete megfelelően reagált... Szép volt, kölyök"- visszhangozva hallotta, amint a férfi közli ezt nem csak vele, hanem még két másik egyénnel, akik ott sürögtek körülötte. - "Teljes titoktartást követelek! " - ezzel a mondattal elszállt az álomnak hitt kép és visszatért  a valóságba, ahol már egy fiatal lány bámul rá.
"Ez már a valóság! Még élek! " - ez ugrott be neki elsőnek. "Itt vagyok bent!! Segíts! " - úgy kiabálta saját magában, mintha abban reménykedne, hogy ő is hallja.
- "Élned kell, kisfiam"- ez a félmondat tör elő benne és ad neki egy kis erőt, hogy a lány karjába belekapaszkodjon és vasmarokkal megszoríthassa, mikor rájött, hogy ott akarja hagyni félholtan.
" Beszélj már, nyögd már ki, nem mehet el! " - szólásra bíztatva saját magát, nyöszörgő, alig érthető hangon, sikerült meggyőznie a tékozló lányt.
                                                       ***
"Őt nem ölhetem meg. Megfog menteni, nem ölhetem meg!" - gondolatban megpróbálja legyűrni gyilkos hajlamait, amit a vírus okoz.
"Várjunk csak! Hisz, nem is tudnám bántani.Mi ez az érzés?" - szólalt meg belül emberi énje...A normális fiú és a vírussal fertőzött lény hatalmas csatát vívott elméjében, de azt biztosan tudta, a lánynak nem bírna ártani. "Mégsem vagyok teljesen buggyant"  - ötlött be neki a felismerés.

Hallotta, hogy még beszél hozzá megmentője, de hogy mit azt már nem igazán. Csak azt érezte, ahogyan a teste fokozatosan elhagyja a hideg betont.