rich ||george russell fanfiction||✔️

8.

Reggel fáradtan keltem, egyeltalán nem éreztem magamat kipihentnek, de amikor megéreztem magamon a fiú kezét, mintha az áram rázott volna meg, úgy ültem fel az ágyba.

-Mi a franc -nyitotta ki szemeit George is- Carla, kérlek ne ugrálj. -húzott fejére egy párnát mikor meglátott-

-Nem, ne aludj vissza. -néztem el tőle az említett tárgyat- Mi történt az este? -kérdeztem pánikolva-

-Jézusom, semmi nyugi már. Hajnalban felkeltél mert rosszat álmodtál. Vagyis pontosabban sírtál álmodban és nagyon tiltakoztál valami ellen ezért felköltöttelek és mikor megnyugodtál akkor áthoztalak az ágyra.

És akkor beugrottak az este eseményei. Pontosan tudtam hogy miért álmodtam rosszat azonban ezt a fiú nem tudta és így is volt jó. Legutóbb egy éve volt utóljára ilyen, azt hittem hogy végre megszabadultam tőle, de úgy tűnik hogy nem.

-Mondtam, hogy ne hozz át. Emlékszem.

-Ugyan már, ne hisztizz. -fordult át nyűgösen a hasára majd a párnába fúrta a fejét- Nem haltál bele, látod. Élsz és virulsz.

-George, akkor sem fogok egy idegen ágyában aludni. -ingattam meg a fejem-

-Az ég szerelmére Carla, meddig fogsz még idegennek gondolni? -ült fel miközben kicsit idegesebb hangsúlyt vett fel- Ne fújd már folyamatosan ezt. Nem kérem hogy bízz meg bennem, hisz annyi ideje tényleg nem ismerjük egymást, de legalább ne vágd a fejemhez folyton hogy így meg úgy vagyunk ismeretlenek. Esélyt sem adsz arra, hogy megismerjelek mert amikor végre kicsit megnyílsz, és azt hiszem hogy láthatom az igazi énedet akkor megszólal benned egy vészcsengő és ugyanúgy megtartod a két lépés távolságot. Ez nem jó. Én nem egy vagyok azok közül a gazdag kölykök közül akikkel fent kell tartanod a látszatot, hogy mennyire bírjátok egymást. -ingatta meg a fejét csalódottan- Meg akarlak ismerni. Nem a felszínes Carla Madronat akarom látni, hanem téged. Kérlek, engedd meg.

Nem válaszoltam neki, csak szomorúan megingattam a fejemet majd az ágyból kimászva a fürdőbe mentem.

-Ha nem baj, mégse mennék veled futni. -létem be a szobába-

-Persze, maradj csak, egy óra és visszaérek. -sóhajtott fel-

Miután George elment kiültem a teraszra és csak bámultam a semmibe. A fiú szavai folyamatosan ott voltak a fejembe, és be kellett látnom, hogy igaza van. Nem lehetek vele örökre ellenséges és távolságtartó, nameg miért ne lehetne ismét valaki aki közel áll hozzám és ha szükségeltetik akkor bármikor meghallgat és segít. Hálás voltam Margaretnek, hisz tényleg mindíg mellettem állt és támogatott, de mégse voltunk egy korosztály, így természetesen akadtak olyan dolgok amiket nem szívesen beszéltem volna meg vele, vagy csak nem szerettem volna untatni őt azokkal. Most pedig, hogy jobban belegondoltam, és átpörgettem az egész életemet, tudatosult bennem hogy mindenem megvan viszont közben még sincs semmim. Nincsennek barátnőim, nincsennek személyes kapcsolataim, nincsennek élményeim. Tulajdonképpen eddig úgy éltem az életemet ahogy azt az apám megmondta és elvárta. Ez pedig itt valami újnak is lehet a kezdete, ami akár lehet jó is, hogyha nem szúrom el.

Valószínű elég sokáig ülhettem kint, hisz nyílt a bejárati ajtó, George pedig amint belépett rajta azonnal kivett pár cuccot a bőröndjéből és a fürdőbe ment, engem észre sem véve. Összeszedtem magamat majd én is beléptem a helyiségbe. Kilenc óra múlt, még bőven le tudunk menni reggelizni is, utána pedig indulhatunk a pályára.

-Oké, gondolkoztam. -fújtam ki a levegőt miután a fiú kijött a fürdőből és pakolászni kezdett, majd felálltam a kanapéról- Tényleg igazad van, nem játszhatom ezt örökre. Megígérem, hogy nem zárkózom magamba, viszont adj nekem időt. Nem fogok most itt mindent egyből a nyakadba zúdítani, de igyekszem megnyílni neked. -mondtam mire a fiú mosolyogva kapta felém a fejét-