Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

1. fejezet

Éjkék

Hatalmasat ásítva nyújtózkodtam a sárgásan villogó plafonra szerelt lámpa felé. Szemeim befátyolosodtak, így kótyagos fejjel töröltem ki az ezüstfényű cseppeket. Újabbat lapoztam az írónő könyvében, de még mindig nem az volt, melyet órák hosszú vánszorgása óta kerestem. Így hát felálltam a selymesen puha bőrrel bevont fotelból, és levezetésképpen tettem pár kósza kört a lyukattas szőnyeggel borított padlón. Tekintetem a csendesedő utcára vetettem az ablakon keresztül. A nap narancs és mangó fényű ujjai már nem simogatták az égboltot, teret engedtek a mély szürkén háborgó felhőfüggönyöknek. Végül pillantásom visszarebbent az asztalra. Kisebb fintorra húztam ajkaim.

– Nem jó! – Hajoltam le a vékony könyvhöz bosszúsan. – Sehol se találom! – Futottam át a leírást még egyszer. – Talán csak nincs ebben a könyvtárban. Inkább utánanézek mégegyszer otthon. – Könyvvel kezemben lépdeltem a könyvtárosnő felé. Fehér hosszú köpenye rikítónak hatott a félhomályos épületben.
Odaléptem, majd a lehető legkedvesebb mosolyt varázsoltam fel arcomra.

– Elnézést! – szólítottam meg lágyan csilingelő hangon. Összerezzent, majd felpillantott a zúgó számítógép képernyőjéről. Szemei alatti sötét karikák, cserepes száj és zilált haj mind-mind egy szétesett, megfáradt nő látszatát kelteték.

– Igen, hölgyem? – szólalt rekedtes hangon, majd emelte rám sápadtas arcát. Álmos volt, le sem tagadhatta volna. Ezt látva elöntött a bűntudat, hogy egyedül én tartózkodom már csak itt, de hamar elhessegettem azzal a papírvékony indokkal az érzést, hogy anélkül is ilyen sokáig itt kéne lennie, hogy senki sincs itt.

– Azt szeretném megtudakolni, hogy a Tűz folyó partján című regény megtalálható-e a könyvtárban? – hebegtem. Fejét rázta, kontyba tekert tintaszín tincsei méginkább szétcsúsztak.

– Értem. Köszönöm a segítséget – pillantottam le a nevével ellátott táblára –, Takahashi-san.
– Még egyszer futólag mosolyra húztam rózsás ajkaimat, majd a könyvvel kezemben lépdeltem vissza a fa polcok felé. Kisebb bolyongás után végre megtaláltam a kezemben szorongatott mű helyét, és visszatettem oda. Csalódott voltam elvégre már hetek óta kerestem a könyvet, és ismertsége révén biztos voltam abban, hogy itt most megtalálom végre. Végighúztam sápadtas ujjaimat a polcon árválkodó könyvek sokaságán. Abban a pillanatban egy lap hullot ki az egyik könyvből. Sárgás színe, tépedt széle és megfakult ébentintája mind-mind régiségét emelte ki, habár kiolvasni képtelen voltam a cirádás betűk kacskaringóssága miatt. Habozás után kis táskám belsejébe csúsztattam, majd elindultam vissza. Vagyis indultam volna, azonban kellemetlen érzés szaladt végig gerincemen, amely megtorpanásra kényszerített. Furcsa hangok kúsztak fülembe, a pihék felálltak tarkómon mintegy baljós hírnökként. Nyeltem egyet, majd az ösztönt meghazudtolva félve csoszogtam tovább.

– Takahashi-san? – remegett meg hangom. Egyedül egy szörcsögő hang felett kétségbeesett suttogásomra. Mormogás szakította félbe a vészjósló csend fullasztó vásznát.
Tovább botorkáltam, majd topánkám talpa cuppogó zajt csaptak ahogyan ragacsba léptem. A pánik virága szirmot bontott mellkasomban ahogyan a fémes szag megcsapta orrom. Kiszáradt ajkaim remegni kezdtek, nyelésem fülsértőnek hatott. Legszívesebben elfutottam volna, de kíváncsiság kötélként húzott a neszek irányába.

Mégis, arra a látványra egyáltalán nem voltam felkészülve. Egy bordón pettyezett halvány alkart pillantottam meg. Egy alkart, melynek rózsaszínes vége cafatosan szakadtas volt, kiállt belőle egy gyöngyfehéren vakító csontszilánk. Hátrahökkentem, és hátrafelé lépkedtem egy polcnak ütközve, amelyről a könyvek úgy hullottak a tompa ütéstől, mint a záporeső.
Ez pedig felkeltette az árny figyelmét is.
Ezernyi hártyás bogárfekete szem egyszerre nyílt ki, pörögtek, forogtak, majd végül rám vetültek. Rémület cikázott ereimben, kitágult tekintettel vettem tudomásul a szörny rámragadó tekintetét. Úgy éreztem magam, mint darázs, mely mézbe ragadt, képtelen voltam a félelemtől megmozdulni. És mégis, mikor a lény kilépett a jótékony árnyak fodrai közül az élni akarás egy pillanat alatt felpumpálta ereimet. Pofájából egy vértől ázott szövetdarab lógott ki, melynek tiszta foltjai olyan rikítóak voltak, mint Takahashi-san köpenye. Végül kidugta sárga nyelvét ezzel több nyálkás vörös húscsomó potyogott le róla. Rémület eltorzíthatta arcom, hitetlenkedve martam ajkamba, a vérem lassan csepegett le államon.  Elrugaszkodtam, majd a polc mellett elszaladtam mielőtt hangos fogcsattogtatással utánam vethette volna magát. A vértócsák karmazsin ujjaikkak talpamat megragadva ragacsos sűrűségükkel próbáltak lassítani, de a bennem tomboló menekülési vágy ezerszer erősebben tolt el. Így jó pár fordulatot képes voltam megtenni a polcok útvesztőjében mielőtt a lomhán mozgó rettenet mindent felborogatva egyáltalán utolérhetett volna. Leszaladtam a szűkös lépcsőn, a talpam meg-megcsúszott a síkos vér miatt, de végül sikerült elesés nélkül lerohannom. Pillanatnyi habozás után végül a bejárati ajtó mellett is elfutottam, abban bízva, hogy a zárt tér előnyt jelent számomra. Ami így volt, de naivan nem számoltam azzal, hogy megteremti magának a nyitott teret. A plafon megremegett, majd recsegve ropogva hangos csattanással adta meg magát lezuhava az ocsmánysággal egyetemben. Habár a törmelék mögülem hullott le, mégis egy jókora betondarab fejen talált, és ezernyi színkavalkáddá festette a mocskos folyosót. A sebből kibuggyanó forró cseppek izzadságommal keveredve folytak végig arcomon, hogyan esetlenül a mosdó távolinak tűnő derengése felé vonszoltam magam. Hátrasandítottam a méregzöld förtelem felé, minek hosszú, vértől, húscafatoktól és fekete hajcsomóktól csillogó karmos ujjai egyre inkább felém tekeregtek. Ijedten nyüszítve próbáltam futásnak eredni, de mindösszesen apró tippegésekre tellett. A világ megbillent, szélei kifakultak, majd megfeketedtek. Pörgő-forgását fekete fodrozódás ölelte fel egyre inkább. És végül a szőnyegen megcsúszva zuhanni kezdtem vészesen, de csapódás fájdalma nem érkezett meg, előtte fojt egybe a valóság és a káprázat világa.

                  
Kasmírpuha hang ébresztett. Lágyan fojt szét a csendben, búgó hangja oly édesen közeli volt akár egy szeretőé, de mégis távoli a maga fűszerességében.

– Hé! – szólított újra. Szemhéjam megrebbent, élesen szívtam be a levegőt. – Már azt hittem  meghaltál. – Meghaltál? Én? Nem haltam meg?

– Mi történt? – hangom szárazan csengett, ismeretlenül. – Hol vagyok?

– Nálad van a papír? – ólomsúlyú szemhéjamat végül kinyitottam. Egy magas férfi guggolt előttem, romok közt beszökő utca borostyán fénye habfehér tincsei közé kapott, azonban a sötétség ellenére napszemüveg ült az orrán. Markáns arcán lilás cseppek gördültek le a sötét viola színű felsőjére.

– Milyen papír? – rebegtem.

– Ami a táskádban van. – Elnyúlt mellettem, mire megrekedt bennem a levegő, majd a krém barna táskát emelte ki a porból. Feltépte a cipzárt, majd kis turkálás után egy lapot és egy telefont vett elő.
A készüléket felém dobta, elkaptam, de kicsúszott a porcelán kezemből, és a földön koppant. Én mégis a papírt néztem megbabonázva melyet hosszú ujjai közt forgatgatott.
– Ez a papír! – jelentette ki, majd felállt. Megzörgette előttem, a lap emlékeket ébresztett bennem, így eszembe villant a szörny hátborzongató alakja is. A jeges rémkép lelki szemeim elé való dermedtsége láttán megfagyott a vér az ereimben, de a férfi megolvasztotta forró kuncogásával.

– Na, akkor itt már nincs is dolgom! – köszönt volna el.

– De a szörnyeteg! – Ültem fel, de abban a pillanatban vissza is csuklottam akár egy bábú melynek zsinorjait elnyesték. Az ismeretlentől való félelem mintha szívemet belülről feszítette volna szét.
A férfi lepillantott rám, szemei azúrkék csillagként űzték el a pánik homályát. Volt bennük valami megfoghatatlan szépség, mely rabul ejtett. Olyan ragyogó világos volt, mint egy kristálytiszta forrás csörgedező cseppjei, de feneketlen volt, benne rejlő sötétség megannyi titok ígéretét hordozták.

– Szörnyeteg? – Tette zsebébe a papírt. – Az átokra gondolsz?

– Átok? – suttogtam kérdést magamnak. – Mi történt... Azzal? – Ijedtség burjánzani kezdett bennem újra.

– Oh, gyenge volt. – Tavaszi szellő könnyedségével nevette el magát. – Megöltem. – Bár cseresznyevirág ajkai mosolyogtak, de szeméig már nem kúszott fel a gesztus. Ijedtség és aggodalom keveredett bennem.
– Ne aggódj, egy ilyen gyönge átok nem árthat nekem.  – jelentette ki szórakozottan. Majd a félig leszakadt ajtó felé szökkent macskák rugannyoságával.

– Ember, ez de unalmas volt! – Ropogtatta meg a nyakát.
– Oh, még valami. – Rebbent rám pillantása, mint szitakötő a vízre. – Azért hívd majd fel a mentőket! – Bökött a földön heverő pókháló repedésekkel futotta telefon felé.

– Várj! – kiáltottam utána, de a szavaimat elcsente a szél előle.
Visszahanyatlottam, majd kezembe vettem a készüléket és beizzítottam.
A haldokló telefon képernyője lassan villant fel jelszót követelve.
– Mi is volt a kódom? – Meredtem előre, de mintha emlékeim fátyollal lettek volna borítva. – És én ki vagyok? – Miért csak erre a férfira és az átokra emlékszem? Felpattantam felismerve azt, hogy emlékeim mennyire hiányosak.
Ennek hatására megszédültem,  majd újra a ködképekkel tarkított világba kerültem és rogytam vissza a halom beton törmelékre.

❀❀❀
Fenti képet én szerkesztettem, felhasználhatod, de kérlek kérj engedélyt!