Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

25. fejezet 3. rész

Gyomorforgató szaggal bűzlött a sikátorba kacatokból összehányt szemétdomb, mi mögött majdnem tökéletes fedezéket leltem. Tökéletes lett volna ha a förtelmessége nem csípte volna a szememet miközben mellette guggoltam. Rothadt tetembűz savanykás szagának és az ürülék büdösségének kellemetlen összekavarodása hányingert keltegetett bennem. Undorító volt. Bekönnyesedett tekintettel figyeltem ahogy Nanami-san nyílt terepre sétált, és onnan pácázva fürkészte a környéket.

- Gyere elő, átok! - szólt élesen a megdermedt utcácskába, a sikátor remegve felrázkódott parancsoló szavai után. Hangosan gurgulázott tova egy-két kavics, törmelék morzsolódott a romos falakról lefelé. Egy ázott patkány vészjósló visítással rohangált a mocskos járdán, mígnem nyekkenve kenődött szét az aszfalton, ahogy egy átok nyúlványa fal árnyékából kibújva, lecsapva rá nyomta szét. Felemelte a végtagja alatt ropogó tetemet, majd himbálni kezdte játszadozva, kifolyó belsőségek a csurranva csordogáltak lefelé. De a undorító látvány eltörpült az átok rondasága mellett.
Sápadt pókszerű teste gumisan nyúlékony végtagokba végződött, azok pedig kör alakú tapadókorongokba. Pont olyan korongokba, mik körkörös zöld sebet hagyhatnak az áldozatukon. Realizálásom pillanatában toltam feljebb az orromon a napszemüveget. Bár biztos voltam láthatatlanságomban, de egy több embert is elragadó szörnyűséggel szemben igazat kellett adnom Nanami-san óvatosságára. Egy-két idegőrlő csonttördeléssel húzta az időt, majd ruganyosan előre himbálózott a csápjain, fekete üregükből kifolyó hártyás szemeinek sokasága ingázva próbált fókuszálni. Bemérte Nanamit, és lecsapott, de ő könnyedén szökkent fel, hogy levegőből pöttyös anyagba tekert fegyvereknek hátlapjával már három súlyos csapást is mérjem kicselezve a förtelmet. Három végtagtól szabadította meg, mire az ocsmányság megbillent, feltárulkozta sebezhetőbbnek tűnő hasát. Azonban a lehetőség röpke pillanatok alatt tovább szaladt, meggyógyítva magát megfosztotta a végső csapás esélyétől. Ahogyan néztem lüktető harcukat, az átok polipnyúlványait egyre inkább ébredezett bennem az az emlék, mikor még egyedül harcoltam egy másik csápos átok ellen hónapokkal ezelőtt. Amit úgy győztem le hogy cikkcakkos szaladásom miatt egy vaskos fába szorult karma, gyenge teste révén többet képtelen volt termelni és egy kis szerencsés véletlennek köszönhetően benne felejtett pengével átmetszettem. Szerencsés véletlen?
De erre az átokra ránézve azonnal megállapítottam, hogy akkori emlékeim csekély segítséggel se bírnak. Ugyanis felvette Nanami-san ütemes támadásait, amint megnyírbálták egy részétől, azonnal újat teremtett. De, azonban, legalább nem használt birodalmat.

- Jöhetsz! - Ordította el magát Kento-san egy kínálkozó alkalomnál, amikor újra felvillant legyőzésének bekövetkezhetősége. Minden erőmet lábaimba préseltem, elrugaszkodva fellöktem magam a levegőbe átszökkenve a hányadék dombot, hogy a láthatatlan Szélszalagom letekerdve rólam, hasítva, a csúfságra csavarodva rántson ahhoz közelebb. A szálak megfeszülve halvány testét papírként vágva tépték, mélylila vérére törtek. De egyszerűen csak beforrtak a sebek a frissen fakasztott vérre elapadt. Társam is lecsapott, de egy lüktetésnyi késéssel és az a pillanat már bőven elegendő volt a förtelem számára, hogy meggyógyítva magát, felénk csapjon. Nanami-san könnyedén kitért a cikázó végtagok elől, de én mivel levegőben voltam, és a szalagom se volt képes hirtelenjében biztos pontra lelni, néhány tapadókorong ellen védtelen maradtam. Karomra, bokámra és a combomra cuppantak az izmok, mintha húsomat tépték volna le csontomról oly erővel szívta a bőrömet, átszakítva az egyenruhámat, mintha egy lenge papír lett volna pióca szájának. Lüktető vérem bíborszalagként siklott le rajtam, keveredve lilás nedveivel a mocskos bentontörmelékeken,honnan bomló hús szaga pattant vissza.
De szerencsémre nem kellett sokáig elviselnem a kínzó fájdalmat, gyorsan át lettek szelve a nyúlványok Nanami-san által. Belülről maróan bizsergő érzettel huppantam le a piszokba, mialatt Nanami-san csapások sorozatával tartotta vissza a szörnyeteget.

- Minden rendben? - kérdezte. Bólintani, vagy felelni akartam, de nem engedelmeskedett testem a parancsnak, csak meredtem ki magamból, az előbb felvett pozícióban rekedve. Túl sok támadás érte őt közben, engem védve épphogy hárítani tudott, vagyis tudott volna, ha egy csáp nem szaladt volna túl rajta. Szinte azonnal reagálva fordított hátat az átokban, ellentmondva saját védelmének, hogy megragadja a kiszökötett, ami célba vett. Nem törődött a saját biztonságával, pedig szorosan a nyakában tekergőzött a förtelem. Szalagom azonban erősen rántott el onnan egy oszlopra tekeredve, már csak hűlt helyembe csapódott a szörnyeteg. Szélszalag nevéhez hűen hasította a levegőt sebesen, hogy kisegítse társam, aki gyors reflexeinek köszönhetően jól kezelte a helyzetet. Betonra toppantott, megállította magát, hogy hirtelen forduljon meg, menekülésből újra támadhasson. Ezalatt a fegyverem kígyóként kúszott fel rám, simulva tekergett, körém csavarodva bugyolált be pólyájába. Oly erővel siklott rám, hogy úgy éreztem összeprésel, telefonom is recsegve roppanva adta meg magát. De megbénult testemet életre keltette, hűen irányította néma kívánságom alapján. Elején még a röpke megszokás alatt botladozva bukdácsoltam a harc felé, egyre közelebb hozzájuk. Amint az átok megérzett megtorpanva ugrált hátra, egy kuka tetejére húzta vissza magát. Fityegő szemeit irányomba vetette, de nem látott tisztán, mialatt hasított szájából érthető emberi szavak bugyogtak fel, vérrel egyetemben.

- Ne... Neked... Ott-ott kellett volna... Ájult? Nem, de hogy - szörcsögve nyögdöste ki zagyváit.

- Ájult!? - Kérdeztem vissza élesen végre hangomra találva. A méregje nem volt végleges, gyorsan múlt hatása. Szalag lelógó rövid darabjai dühösen háborogva csapkodtak körülöttem. Belsőmet tükrözték, nem hallgatva testem mozdulatlan, hamis nyugodtságára.
Hallgatásba burkolózott a lény, bennem az égető harag magasabbra lobbant.
- Ne mondd, hogy tényleg az én hibám, hogy itt vagy!? - Sziszegtem szenvedő hangon. Égetett a tudat, jobban marrt bármi másnál, mérgénél is ezerszeresebb erővel tépett az, hogy én okoztam ártatlanok halálát.

- Tedd, meg, és-és? Nem lesz újra. - Hörögte fröcsögve szülőm üzenetét.

- Kurva életbe. - Haraptam alsó ajkamba.
- Bazdmeg magad, apa. - suttogtam halk fagyossággal magamnak, jeges gyűlöletemet felkorbácsolva vele.

- Tessék? - Tolta fel szemüvegét orrán Nanami-san érdeklődve az előző szóváltásunkról, bepozícionálva engem.

- Nyírjuk már ki. - Fordultam felé. Bólintott.

- Ez volt a cél már az eleje óta. - Felelt és nem tett fel újabb kérdéseket. Meglendültem, kukára huppantam, az átok helyére, ki addigra átszökkenve kettőnket próbált egérutat, teret nyitni magának. Málló faltól löktem fel magam, követve a lény útját, levegőben, ki kihasználva zuhanásomból merülő sebezhetőségetemet keresve engem, ügyesen, fegyerem szálait kicselezve cuppant rám újabb adag mérget belém nyomva. Minden egyes méregcseppje harcba szállt a véremmel, egymással kavarodva küzdöttek ereimben, belülről feszítettek szét fájdalmasan. Kár, hogy rohadtul leszartam. Földre esett az átok, én pedig rá, lenyomva, összepréselve súlyommal. Nanami-san se tétlenkedett, amint kilapult az átok, nyúlványait élesen vágta át, engem nem látott, így az utolsó végső csapást rám bízta. Hitt bennem, és ez erőt adott.
Szélszalag szálai egymásba csavarodva fonódtak, egy hegyes csúcsott formázottak ki a végek egymásba illeszkedve. És ez a csúcs élesen fúrta be magát az ocsmányságba, hogy utána virágként nyíljon ki húsában, cafatokra szakítsa szét belülről. Lihegve remegtem a belsőség és vértócsában, harc utáni hevesség csitulásával feléledt bennem a fájdalom, zihálva kapkodtam levegő után.

- Jól vagy? - Keresett a semmibe tapogatózva Nanami-san, felé nyújtottam reszkető kézfejem, mit erősen ragadt meg, hogy maga felé húzva vállamat is megfogva tartson meg.

- Ne, ne mondd el Satorunak! - Préseltem ki magamból a szavakat. Nem akartam, hogy aggódjon értem.