Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

6. fejezet

Félénken sétáltam végig a fal mentén. Habár semmi sem indokolta volna lopakodásom, egyszerűen képtelen voltam lazán végigtrapolni a folyosón. Kihalt volt, egyedüli neszek a saját puha lépteim voltak és a bogarak zizegése, mégsem nyugtatott meg ez a csend. A hideg rázott, mintha valaki figyelt volna, ami nem is lett volna meglepő, a hirtelen jöttöm végett. Mikor befordultam az ebédlőbe a szempár sem legeltette tovább tekintetét rajtam, így megkönnyebbülten lélegeztem fel. A folyosóról beszűrődő fény félhomályossá tette a termet, így nem kerestem a villanykapcsolót, egyenesen a hűtőhöz mentem. Ott rengeteg étel névvel volt ellátva, vagy félig megcsócsálva, így inkább a nasiautomata falatkái mellett tettem le voksom. Egy egyszerű dobozos tejet és édes, eper ízt ígérő rizskását választottam. Mikróban seperc alatt elkészítettem, majd jó pár kanál cukrot is belelapátoltam. Gyorsan bepusziltam a nyomokban sem eperízű édességet, majd a tejet is megittam, elégedetten dőltem hátra visszatéve maszkomat. De nem sokáig pihentem a széken elnyúlva, ugyanis hangos kattanással fény gyúlt. Megugrottam, majd az ajtó felé fordítottam arcom. A magas férfi állt ott, káprázatként ragyogva, mint egy jelenség. Betöltötte a szobát a felbukkanásával, kiszorítva a levegőt és ezzel szapora légzésre késztetett. Egyenesen pult felé vette az irányt hatalmas léptekkel.

- Ki ette meg a cukor felét? - szólalt meg kasmírpuha hangon. Hallva gerincemen végigszaladt a hideg, libabőrt hagyva maga után. Megfeszültem.

- Aztarohadt! - bukott ki a számból, és amilyen gyorsan ejtettem ki a szót, olyan gyorsan martam az ajkamba.

Felém fordult.

- Áh, szervusz! Te voltál? - Rázta meg az edénykét. Pislogva meredtem rá, mint hal a szatyorban.

- Mi, öhm, igen? - habogtam. - Bocsánat!

- Hát, jó, akkor ez is elég lesz! - nyúlt egy pohárhoz, majd főzött magának egy teát. Elbambulva legeltettem rajta a szemem, már csak arra ocsúdtam fel, hogy helyet foglal velem szembe. A féltálkányi cukrot beleöntötte az agyagpohárban kavargó italába, majd elkezdett inni. Hátrahökköltem, hevesen pislogva meredtem rá.

- Amúgy Gojo Satoru vagyok. - Tette le a poharat.

- Tudom - nyögtem ki. - Mármint én Ohashi Amaya vagyok! - Kaptam észbe, vékony ujjacskáimat felé nyújtva. Kezemmel nem foglalkozva állt fel, majd hajolt közelebb.

Megdermedtem, levegőt se mert venni.

- Miért viselsz maszkot? - Forró lehelete bizsergette arcom. Közelsége pillanatra megfagyasztott. Mindenfelé néztem valahogy nem tudtam rajta hagyni pillantásom.

- És te? - Dobtam vissza a labdát. Futó nevetést hallatott, majd visszahuppant a székre és szétfolyt azon.

- Én kérdeztem előbb - motyogta, akár egy durcás kisgyerek.

- Szereztem egy sebet, és így akarom takarni. - Vonogattam vállam, ujjaimmal a tejesdoboz szélét piszkálgattam fel.

- Minek? Semmi baj nincs a sebekkel.

- Akkor megszokásból.

- Pedig múltkor nem volt rajtad a maszk. - Kezét állához emelte.

- Múltkor? - Meredtem rá.

- Nem te vagy a könyvtári lány?

- De, csak nem gondoltam volna, hogy felismersz. Elvégre megváltoztam. - Ragadtam meg egy éjkék tincsem, hogy söndörgetni kezdhessem.

- Igen, megváltoztál, Amaya. - Értett egyet, de nem voltam abban biztos, hogy a külsőmre való tekintettel jegyezte meg.

- Amaya? - Nyíltak el ajkaim a közvetlen megszólításra. Pillanatra elszégyelltem magam, hogy az előbbi beszélgetésbe én sem ügyeltem arra, hogy tiszteletteljes legyek. És ez a zavar piros rózsákat bontott arcomon, fülemet is beporozta. Örültem, hogy a maszk miatt nem látszik vörösségem.