Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

17. fejezet

Erősen nyomtam be a kapucsengőt Okaa-san háza előtt. A hatalmas fehérre mázolt kerítés, krémszínű falak, összemosódtak akár fehér vászonra mázolt pasztell színek a sápadt fényben. Egy tarka cica szaladt át a kihalt úton és tűnt el a bozótosban mikor a kapu kitárult és édesanyám csillogó tekintetével találtam magam szemben. Nem tudtam eldönteni, hogy a lelkesedés rajzolt szemébe fénycseppeket vagy a hiány, de amint szoros ölelésbe vont egyértelművé vált.

- Amaya-chan-om! Picikém, nagyon hiányoztál! - csuklott meg hangja. - Milyen Tokió? Szűkös nagyon? Nem sok az ember? - Ragadta meg két vállamat, magával szembe fordított. Végignézett rajtam.
- Mi ez a gúnya? - jegyezte meg ruházatomra.

- Bejöhetek? - markoltam a bőrönd fogantyújára.

- Persze, persze! Egy csomó kérdésem van. Éhes vagy? - megfáztam fejem, és pont elkaptam féltő pillantását, hogyan visszafordult becsukva mögöttem a bejáratot.

- Nem, inkább pont hogy hányingerem van - nyögtem ki küszködve a szavakkal. Majd hamisan elnevettem magam, bízva abban, hogy meggondolatlanul kicsúszott mondatom nem okoz aggodalmat. Persze, késő volt, lecsapott rá, mint réti sas a mezei pocokra.

- Miért? Elrontottad a gyomrodat? Megint nassoltál, igaz? Vagy nem vagy te terhes? - tette számonkérően csípőre kezeit. - Kislányom igazán elmondhattad...

- Nem, Okaa-san, dehogyis! - háborodtam fel. - Pusztán ideges vagyok.

- Azt látom, azért vagy ilyen nyers - szúrt oda, majd már csak a virágmintás blúzának hátát láttam. Tépelődve követtem az édes házba, mely nem csak kívülről volt olyan lágy, nőies, hanem belülről is. Mintha egy tavasztündér szabadult volna el benne. Virágos dekorációk, könnyed színek, apró csecsebecsék és zöldellő virágok.
- Kérlek a cipődet vedd le! - szólt, de nem is kellett volna, mert már kiléptem belőle. Édes illat terjengett a levegőben és a fájó hasam ellenére hangosan nyelven egyet.

- Na, mégiscsak éhes vagy? - Nézett hátra anya. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, de megfáztam fejem.

- Nem, de csodás illatok vannak. - dícsértem, mire mosoly szökkent az arcára.

- Tedd csak le a cuccaidat oda a cipősszekrény! - Intett a fal irányába, ami mentén az említett bútor árválkodott. Beljebb sétáltam, a konyha irányába ahonnan a finomságok csalogattak befelé.
Lehajoltam a sütőhöz ahol a meleg fényben apró muffinok sütkéreztek, meresztve csillogó hátukat, melyen a cukor üvegessé olvadt.

- Finomnak néznek ki.

- Nem csak néznek, azok is! Ha kész van mindenképp kóstold meg. - Sündörgött mellettem, a majszos tálakat pakolta össze, valószínűleg frissen készülhetett el a nyalánkságokkal.

- Nem, tényleg nem lenne a legjobb ötlet. - Ejtettem hasamhoz kézfejem.
Az szüntelenül háborgott, hangosan felmorrant panaszkodva.

- Ülj le kérlek, valami fontosat szeretnék megbeszélni. - Mutatott egy párnázott székre, amire lezuttyantam.

- Tudom, említetted a hívásban. Mi lenne az?

- Szeretném eladni a lakásodat. Vagyis szeretném, ha te ezt megtennéd. - Foglalt helyet velem szemben.

- Mi? Miért?

- Mert nincs rá szükséged. Üresen áll ott.

- Akkor mi lenne, ha kiadnám?

- Nem! - Rázta hevesen fejét, tiltakozva.

- Anyagi támogatás kell, nem?

- Nem, te amiatt ne aggódj. Nem fogok pénzt kiemelni a zsebedből.