Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

18. fejezet

Három napja lógattam lábam Okaa-san-nál, a gyomrom folyton-folyvást kavargott, idegesség mind az étvágyamat, mind az erőmet elkobozta. Ma reggelre viszont összekapartam cseppet magamat, egyszerűbb reggeliből is tudtam rendesen adagot bepuszilni, így most már nem akartam tovább halasztani a lakásom meglátogatását. Okaa-san bánatára reggel már ki is jelentettem, hogy indulok, gyors kitérőt teszek az otthonomhoz, majd megyek is vissza Tokió zsúfolt utcáiba.
Bár nem csak pihengettem az elmúlt napokban. Neten böngésztem az eset után, minden morzsányi infót megragadtam. Emellett Shoko-san-nal is volt egy telefonbeszélgetésem, miben megtudakolta, hogy hol vagyok, és beszámolóm után rám bízta az átok kiűzését. Így minden cuccomat felnyalábolva, a lila egyenruhát mellőzve, egyedül a szélszalagot, mint Gojo-san-tól kapotatt tekertem fel magamra, ruházatom így kimerült egy egyszerű pólóban, és melegítőben. Magam után húztam ezüstös kölcsönzött bőröndömet és úgy siettem a ház elé. Telefonomat ujjaim közt szorongattam, és öles léptekkel haladtam a lakás felé.

Szomorkásan nyúlt végig az égen a koszosfehér felhőréteg, vastag dunyhaként eltakarva a napot. Mégis világos volt, mert az szűzhóként vakított, szinte beragyogta az eget egyfajta második napsugáként.
Az idő viszont baljósan besötétült, mire oda értem. Az emelethez siettem, majd az egykor az anyám postaládájába dobott kulcsomat a zárba illesztettem. De forgatnom nem kellett, a lakás nyitva volt. Finoman löktem be, majd óvatosan, bőröndömet kint hagyva sétáltam be. Néhol új halvány repedések szaladtak végig a falon, máshol apró törmelék kupacok voltak szerteszórva. A bútorok a helyükön álltak, csak tartalmuk volt a földre hajítva. Az iratok, romlott ételmaradványok, de még a ruhák se voltak megkímélve. Bár nagy kár mégsem történt. Mintha valaki keresett volna valami, de úgy, hogy utána képes lehessen mindent visszatenni helyére, és mintha ezen tervébe belerondítottak volna. A következő szobába azonban ezen elméletemben jócskán elbizonytalanodtam. Ugyanis a bordólilás vér vastagon állt a talajon, rendesen még meg sem alvadva. Egy átok vére csöpögött le. Reflexszerűen feléledt a Szélszalagom, amint megpördültem egy barnás átokra csavarodott rá, szorította össze, mint rongybabát a kisded ökle. Egészen emberre hajazott, alakja egy fejjel magasabb lehetett nálam, egyedül pofája volt torz, mintha autó hajtott volna keresztül azon, kilapult, szemei kifolytak, szétpréselődőtt orrán szürcsögve vette levegőt. Kiálló fogai rendesen akadályozták a beszédben, mikor értelmes szavakat formálva megszólalt.

- Átoknak... sincs nyugalma - Hörögve csuklott meg hangja, fegyverem hatására egyre inkább szörcsögött. Ami azonban megdöbbentett, hogy teljes nyugodtsággal, sziklaszilárdan állt, ki sem akart szabadulni karmaim közül.
- Ohashi... Amaya... - Dőlt oldalra feje, mintha mázsányi súlya lett volna. Ijedtség tekergett bennem, félelmemet nem tudtam véka alá rejteni burjánzva kiszakadt belőlem egy sikkantás formájában.

- Honnan tudod a nevem? - Nyögtem ki, válasz iránti akaratomat egy erős rántással nyomatékosítottam. Az átkot nem kellett sürgetni, tovább beszélt.

- Te vagy az, nem? Az vagy. Amaya. Ohashi. Vártunk, várunk. Nem válaszolsz. Emlékszel már?

- Ki vár? Mire kellene emlékeznem, mire válaszolnom?

- Ránk, Ohashi. Tudod. Nem jöttek vissza?

- Mik?

- Emlékek. Törölték, de újra, nem? Mi nem, baleset? Gyenge.

- Beszélj érthetően, átok! - csattantam fel. Mivel nem heveskedett, így bátorságot gyűjtögettem hozzá.

- Te vagy, ember, gyenge. Emlékeknek visszajönni, az igaziaknak. De mielőtt jöttek baleset. Könyvtár hozta vissza, de nincs emlék. Megbíztuk őt, de elrontotta. Emlék-átok. Célja volt, de fordítva. - Kezdett összeállni a dolog.