Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

8. fejezet

Az eső monoton ütemben kopogott a tetőn, egyfajta melankólikus légkört teremtve. Vagy talán csak én éreztem annak, de Gojo-san is komorabb volt a megszokottnál, így kissé megrémisztett a helyzet. Távolban villámlott, késéles dörgésének zengése felhasította kettőnk között húzódó csend vásznát. Persze ez a futó nyári zápor kicsit sem volt meglepő, hisz már július közepét írtunk, ugyanis durván egy teljes hónapot intenzív edzéssel töltöttem Gojo-san oldalán.

De szavai ennek ellenére mégiscsak megleptek.

- Tesztelni foglak! - Megtorpantam az eddigi egyhelyben való tippegésben.

- Hogyan? - bukott ki belőlem. Zavartan meredtem rá, kissé hitetlenkedve ráztam meg fejem.

- Készen állsz rá! Ellenem fogsz harcolni.

- De, de, de most támadjak rád? - hápogtam.

- Igen. - Még bátorítóan bólogatott is. A lehető leghatározottabban felé csoszogtam fél lépést. Talán egy egészet is.

- Támadj Amaya! Mintha átok lennék! - Utolsó szavai megtették hatásukat, felé lendültem. Cselként jobb öklömmel fejére céloztam, persze, könnyedén elkapta kezem, hatalmas tenyerével teljesen körbeölelte kézfejemet. Ez idő alatt bal lábammal felé rúgtam, így kénytelen volt kissé hátrahúzódni és elengedni, hogy ne találjam el. Lágyan ugrottam hátra, majd újfent Gojo-san-nak. Kissé hezitálva, de ő is felém ütött, mire perdülve tértem ki előle, éjfényű tincseimen megcsúszott a néha bekukucskáló sápadt napfény, beragyogta márvány bőrömet. Gyors ütéseitől félreszökkentem, fojton kitáncikáltam, ő enyéimet többnyire megállította, csak párnál lépdelt félre. Halálos táncot ejtettünk, lendület magával ragadott minket, fülemben dobogó vér zengte az ütemet fáradt sóhajom adta a dallamot. Végül az egyik szélnél is sebesebb fordulatomat képtelen volt képessége nélkül megfékezni.

Mintha egy vízfalnak ütköztem volna, elvesztettem egyensúlyom a világ megbillent és hátrafelé kezdtem zuhanni. Gojo-san mögém teleportált, így még az esés fájdalmának érkezete előtt puffantam tompán mellkasának. Vastag ruházat ellenére is forrónak éreztem hátam, mintha bőre égetett volna.

- Huh? - rebbegtem. Finoman eltolt, de továbbra is vállaimon nyugtatva kezeit, mígnem rendesen meg nem álltam a lábaimon.

- Jól vagy? - Megfordultam, majd úgy tántorogtam hátra pár lépést.

- Persze - nyögtem ki. - De ez mi volt?

- Végtelen. Gyere, gyere nézd csak meg. - invitált. Vonakodva felényúltam, de még mielőtt csípőre tett kezének felkarjához értem volna a láthatatlan falba ütközött ujjbegyem. Csodálkozva fektettem rá tenyerem, majd a fal szirupsűrűvé olvadt, így az erőmasszán keresztül célt találtak ujjaim, kabátjához értem. Végighúztam kezem a mélylila anyagon, mely körbeölelte, elfedte erős karját.

- Aszta! - húztam vissza kézfejem magam mellé. - Szabályozni is tudod? - kérdeztem, de válaszban már biztos voltam.

- Persze, bár van, hogy reflexként erősödik. Szóval az, hogy támadásod megfékeződött... Egyfajta elismerésnek is veheted. Ügyes vagy! - Dicsérő szavai hallatán melegség lobbant mellkasomban, felmelegítette szívemet.

- Most már kiválaszthatod a fegyveredet!

- Tessék? Fegyver? - Értetlenkedtem.

- Huh, nem mondtam? Ez egy vizsga volt.

- Hogy mi? De akkor én...

- Ne aggódj, átmentél!

- Mondhattad volna! - Léptem felé dühös trapolással.