Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

22. fejezet

Már egy hete, hogy edzek Gojo-san-nal, de az akkor elért fejlődésem, valahogy nem akarta megmutatni arcát újra. Az a gyorsaság, hogy szemnek követhetetlen legyen a szalagom, nem dugta föl képét. Egyetlen jel, mi mutatta azt, hogy nem képzelődtem, hogy fürge mozgását már tudtam követni, és ilyenkor felszabadító bódultság tört rám akárhányszor láttam élesen, erőtől sugárzó alakját. Ha még egy picit is, de jobb lettem.

A nap délutánba, majd estébe hajlott, a lemenő korongjának mézsugara aranyfénnyel csepegett a sárguló fákra, forró lángtengerbe vonva a tájat. De nem ért fel a várakozásom hevületéhez. Ugyanis mára tűztük ki a közös filmezést, és szinte szétfeszített a türelmetlenség és nyugtalanság.

Hevesen doboltam a combomon, kényelmességet tükröző, de gondosan kiválasztott nadrágomban. Finom anyagja hol kellett követte az ember alakját, de finoman is formássá igazította, vastagságával pedig mégis meghagyott valamit a fantáziának, de elvett mindent a hidegtől. Magamhoz hűen lágybarna színe volt, felsőm, mi most kimerült egy lazább, és bőbb harangszabású pulóverben krémfehér színnel simult össze vele.

Harmadjára rúgtam le lábamról a bolyhos takarót, hogy utána újra magam köré tekerjem, de nem hozott megnyugvást az idegességemre. Bár úgy voltam vele az elején, hogy felesleges rágörcsölnöm, mégis minél inkább közelebb járt a betoppanásának, azaz visszaérkezetének pillanata annál nagyobb gombóc keletkezett torkomban, de valahol annál inkább is vártam. Egyedül hagyott. Ez a gombóc pedig elzárta a levegőt, reszketegen, szaporán fújtam ki, majd élesen szívtam be amint kopogás hallatszott.

- Amaya! - Kiáltott be tompán Gojo-san, mire felpattantam a szőnyegről, majd meg is botlottam a puha pokrócban, úgy botladoztam ki az ajtóig. Lendületből magam felé rántottam az ajtót, kinyitottam, majd hevesen pislogtam a rám mosolygó fehérhajúra. Ugyanis rengeteg, de rengeteg nasit ölelt magához alig látszott ki alóluk, elnyomott hangjára választ adott az, hogy éppen egy édes zsemlén nyamogott. Nemes egyszerűséggel kikerült, bár beinvitalásra nem volt szüksége, és a nyalánkságokat leszórta az asztalra.

- Ne legyél már ilyen merev! - Szólt rám, miután becsuktam az ajtót, és felé tippegtem.

- Ez csak a szobám! - Levágta magát a kanapéra, majd lazán feltette a lábát a kisasztalra és magához vett egy zacskó csipszet.

- Te is vehetsz! Egyél belőle bármennyit - Bökött a finomságokra. Az asztalról lecsúszott a tekintetem a sarokba, hol a Szélszalag hevert döglötten, majd onnan vissza a fehérhajúra aki még mindig várakozón mutatott kezével.

- Épp eléggé vagyok feszélyezett, ha eszek, a gyomrom bukfencet vesz - nyekeregtem alig hallhatóan, visszautasítotva azokat.

- Meddig fogsz még ott ácsorogni? - Bontotta ki a csomagolást, majd magára terített egyet a támlán pihenő plédek közül eltakarva fehér melegítőjét. Elhelyezkedett, majd picit megpaskolta a kanapét maga mellett.

- Semeddig. - Ráztam fejem, majd lehajoltam az eddig földön szétfolyó általam ledobott takaróért, és beleburkova magam, lecsüccsentem. Gojo-san megragadva vállam maga felé húzott, én pedig csak dőltem, mintha az idegesség ólomsúlya a szívemben, lehúzott volna. A fejem tompán neki koppant, fogaim aprót koccantak és ő hosszú karját átvetette rajtam. Távirányítóért nyúlt ami a karfán pihent és a tévére bökött vele beizzítva azt.

- Mit néznél? Letöltöttem egy csomót.

- Nem vagyok jártas a horrorban. Hogy pontos legyek egyre sem emlékszem.

- Akkor mire fel a félelem és az ellenkezés? - Utalt vissza a régebbi kiakadásomra.

- Kizárt, hogy szeressek valamit ami ijesztő! - Ráztam fejem, tintafekete tincseim sötét éjfüggönyként takarták el a homályos világot.
- Már épp eléggé borsódzik a hátam az átkoktól.