Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

21. fejezet

Határozottan nem terveztem a tataminak vágódni, mégis erősen puffantam annak nyekenve, mintha mázsás súlyom lett volna. Hátamra fordultam majd onnan figyeltem ahogyan Gojo-san puhán lépdel irányomba, majd csípőre tett kézzel megáll mellettem. Grafitszürke melegítőnadrágja felett a fehér hosszúujjú felemelkedett, ahogyan megfeszült a nyúlékony anyag a mozdulatára, rásimulva szoborszép alakjára.

- Mit csinálsz? - Szólt, mire fájdalmasan felnyögtem és tenyeremet az arcomra helyeztem. Egyedül fáradt nyöszörgéssel feleltem.
- Kérted, hogy ne annyira fogjam vissza magam. De tudod, nem szeretnék egy boxzsák ellen kiállni. - Felültem, majd kezemet nyújtottam, hogy felsegítsen. Néma kérésemre ugrott, és erős ujjait csuklóm köré fonta, majd felrántott.

- Ez nem ilyen egyszerű! - Ropogtattam kézfejem, majd megfeszítettem ahogy a Szélszalag karomra tekeredett.
- Lehet az érzelmeim a kulcs.
- Felvettem a támadóállást vele szemben, viszont csak kezével intett egyet, így leemeltem ütésre kész öklömet.
- Mi az?

- Lehet, hogy tényleg az érzelmekkel van a gond! - Ujjait, álla alá helyezte, hümmögve tűnődni kezdett.

- Hogy érted? - Másoltam mozdulatait, én is arcomhoz emeltem kezem.

- Mit éreztél akkor, mikor élővé vált a szalagod?

- Félelmet, dühöt és ölésvágyat. - Soroltam őket. Utolsónál kissé elhalkultam, féltem, a elítélésétől. De az nem érkezett meg.

- És, most gondolom nem ezeket érzed. - Hevesen ingattam fejem, az előkúszni próbáló kellemetlen emlékeket ráztam ki a fejemből.

- Semmiképp! - Tiltakoztam hevesen.

- Akkor csak előhozzuk ezeket! - Ráncolni kezdtem homlokom.

- Ez nagyon nem tetszik nekem.

- Ne parázz! Csak horrorfilmet fogsz nézni. Remélem félsz tőlük. Bár szerintem igen.

- Megérzésed csalhatatlan. De egyedül kizárt, hogy nézzem! Aludni is akarok!

- Akkor velem nézed! - Sunyi mosoly jelent meg az arcán.

- Akkor nem a filmet fogom nézni. - Motyogtam orrom alatt.

- Tessék? - Kérdezte, de vigyora lebuktatta, hallotta.

- Semmi-semmi! - Iszkoltam ki a teremből, hogy a cipőmhöz lépjek.

- Oh, ha már az általam kiadott futásodat teljesített, kocogj már el inkább körök helyett a pékség felé és szerezz már be pár édeset! Mondjuk az epres-krémeset. - Csicseregte, mire szememet forgatva kaptam fel a lábbelit és egy vékonyabb krémszínű dzsekit is. Felém nyújtotta a pénzt, mint mélyen zsebembe süllyesztettem egy köszönömmel.

Kint sétálva döbbentem már arra rá, hogy hiába hagytuk hátunk mögött a nyarat csak másfél héttel, az idő már is hűvöskésebbé fordult. Nem volt hideg, de nem bántam, hogy azért magammal hoztam a plusz réteget. Szomorkás fák, csüggedten ringatóztak a szélben, minek haragját egyedül a fáradt napsugár csitítgatta. Az utcára vontatott lépésekkel ígértem ki, esőt ígért a nedves levegő, de azt is búcsúztatta, pocsolyák nyúltak végig festékpecsétként a szürke betonvásznon. Hagytam, hogy lábam vezessen le a kacskaringós, ezerszer bejárt domboldalon, hogy a pezsgőbb boltokhoz érjek. Eszem ágában se volt hogy fussak, komótosan csordogáltam le, épp eléggé szaladtak gondolataim. Cikáztak, szédületes sebességgükkel mégis kevésbé őröltek fel, mint a bűntudatom.
Ugyanis elhallgattam előle azt, hogy mi okozta bennem azokat az érzéseket. Valahogy nem éreztem, hogy el kéne mondanom, azonban az, hogy szótlan maradtam, nyomasztott. És hiába tudtam, hogy még rengeteg alkalmam adódik még ennek kibökésére, mégsem akartam. Féltem talán? Attól, hogy amint kijelentem, hogy engem arra szántak, hogy gyilkosa legyek, mindent elrontok. Nem csak köztünk, hanem az épphogy bimbózó karrierembe, a diákokkal szemben is, saját magammal szemben. Féltem a következményektől. Attól ha kimondom netán igazzá válik és tényleg kárt okozok. És ez teljesen szétcicánt, visszafojtott könnyekkel léptem be a szerény boltocskába. Gyorsan kitöröltem a párásító cseppeket majd a pulthoz lépve és elhadartam a kiszemelt pékárúk neveit. A bolt egy egyfajta édeskés illatba burkolt, melegség volt, az ember akaratlanul is jobban érezte magát ahogyan bent tartózkodott. Lágyan dudorászó eladó, krémes falak, édes kis kacatok a pultra pakolva mind, mind puha mosolyt csalt az arcomra. Végül picit megnyugodva léptem ki az utcára kezemben a finomságokat szorongatva. És lábamat kapkodva, kocogást imitálva értem vissza.

Lerúgtam a cipőmet a lábamról a tatamik előtt, majd a felnőttes, kifinomult ízlést tükröző szívecskés zokniban léptem fel azokra, miközben felhelyeztem a Szélszalagot.
Majd forogni kezdtem, mint a ringlispil ugyanis Gojo-san-t sehol se láttam. Majd egy gyöngéd, de határozott szorítást éreztem a vállamon. Ijedten megugrottam, rámarkoltam a pékáruk papírzacskójára, és úgy pördültem meg. Nem láttam senkit, vagy semmit a hátam mögött.

- Biztos, hogy nem futottál! És még a reflexeiden is kell fejleszteni! - Megfordultam tengelyem körül, majd Gojo-san-ra néztem, aki huncut mosollyal lóbálta a zacskót.
- Most ezt megeszem!

- Hé! Az enyém is ott van! - Háborodtam fel.

- Oh, igazán? Milyen sajnálatos! - Durozsolta. - Akkor gyere, és szerezd meg! - Nézett le rám, provokatív, fölényes vigyorral. Bekaptam a horgot, így a szalag felkavargott kezem alatt, majd villámként csapott le az annál gyorsabb férfira, ki könnyed lépdeléssel tért ki előle, mintha a harc veszélyes tánca pusztán gyermeki játék lenne számára.

- Bosszantó vagy! - Mondtam élcelődve, majd elrugaszkodtam, hogy magamat a fegyveremre bízva repüljek irányába. De sorozatos ütéseim és rúgásaim hasztalannak látszottak, erőfeszítés nélkül, követhetetlenül tért ki mindegyik elől. Bódító düh apró szikrája lobbant bennem, nekem látható láthatatlan Szélszalag durván csavarodott irányába, mohón kapott utána. És ahogy pillanatra saját szemem előtt is szétfolyt, majd kimondatlan akaratomra is hallgatva rácsavarodott Gojo alkarjára, ledöbbentem.
Megfagytuk az eddig lüktető harcban, hogy egy életbe visszahozó büszke mosollyal nyugtázza tettem, utána pedig dobbanásnyi gyorsasággal szakadt el tőlem. De most. Most láttam magam előtt, tisztán, nem mosódott el, az a mosoly mint egy égi jel, úgy tündökölt előtte. Akartam azt a mosolyt, el akartam ajkaimmal csenni arcáról. Felé szökkentem, már majdnem érintették ujjaim, mikor félrelibbent, és felborzolódott szalag sem tudta kivédeni azt, hogy ujjaival csuklómra fogjon, majd felemelje karomat. A löket tovább vitt, és bár Gojo-san végtelenje tompította ütődésem, de még is érezhető volt ahogy neki vágódtam, test, testnek csapódott, de nem hagytam magam ellene, és lábamat az övébe akasztottam.
A lendület, és hogy magam felé rántottam együttesen elegendő volt ahhoz, hogy lábáról levegyem, és légiesen szálljak rá. Rajta feküdtem, ő a tatamikon, játékos mosollyal. Ajkába harapott, rózsásá duzzadt meg fogainak édes rabságában. Feszítő vágy kiszökött belőlem egy apró sóhajként, nyakhajlatába hajtottam homlokom. Ujjait, hajamba túrta, majd lágy, puha csókot hintett, nyakamon feszülő bőrömre, mi forrón lüktetett annak légiesége után. Bizsergető érzelmek remegtették minden porcikámat.

- Ügyes vagy - búgta. - De még nem használod ki minden erődet.
- Vállába hümmögtem egyedüli válaszként, mélyen beszívtam fűszeresen édes illatát.
- A szalag láthatatlanná is tesz, nem? - Világított rá erre a megfeledkezett tényre. - Szeretnék egy harcot veled, ahol már így is használod a fegyvered. - Majd óvóan karjait körém fonta, azoknak súlya nyomott le méginkább hozzá. Örültem, hogy nem látja arcomat, mert így nem vehette észre a kicsorduló könnyeimet. Az eddigi érzelmek amik bennem kavarogtak, a félelem, ijedtség és szeretet nem tudott tovább bent maradni, kibuggyant. Reszktegen fújtam ki a levegőt, majd vállába fúrtam fejem. Gojo-san hozott vissza a reggeli felemésztő rettegés belül életelenné torzító börtönéből. Gojo-san-nak köszönhetően tért vissza belém az élet, hogy szívem erősen lüktetni kezdhessen összefonódva egy végeláthatatlannak tűnő pillanatban az ő dobbanásaival.

❀❀❀❀

Boldog születésnapot Satoru!
Fenti videót én szerkesztettem születésnapjára.