Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

16. fejezet

              Tintakék❀

Felhőkön ébredtem. Vagyis felhőkönnyed paplanon, mibe teljesen belesüppedtem, a törtfehér anyag selymesen folyt, idomult bőrömhöz. Fejem hasogatott, torkomat szárazság kaparta, szédülés szorította le testemet. Fehérség vett körbe, akár egy északi havas tájon, hol az égi dunyhák vastagon fedték a csipkés hegycsúcsok éles vonásait. Fejemet elfordítottam, lassan kúszott be látóterembe egy kisszekrény mélykék színe. Rajta visszaköszöntött az éles habfehérség. Feltornáztam magam, majd odahajolva észrevettem, hogy egy apró pirula pihen rajta, mellette egy pohár víz áztatja szürkévé egy lap sarkát. Egy papírét, mi tele volt írva a jellegzetesen csúnya írással. Gojo-san írásával. Fájdalmasan felnyögtem ahogy bevillantak a felkavaró emlékek, fejemre szorítottam a hatalmas párnát.

– Rohadt életbe! – morogtam. – Miért kellett megtörténie annak aminek? – Nyeltem picit, képtelen voltam ajkamra venni az esetet.
– Mondjuk így legalább megismertem, hogy Gojo-san valójában milyen is! – sziszgetem a puha anyagba.
– Túl durva voltam? Vagy nincs is igazam? – Tépelődtem, körmeimet a szövetbe vájtam.
– Nem, nekem van igazam! Miatta halt meg egy kisgyerek! – Felültem az ágyon, majd megpofozgattam arcom, hogy felébredjek. De amint pillantásom az asztalra rebbent újra elnehezedett a szívem, súlyos volt, össze akart roppantani maga alatt. Végül mielőtt elmerültem volna az érzések tengerébe mentőövként nyúltam az íráshoz.

,,Reggelt Amaya! Vagyis délutánt, mert téged ismerve akkor fogod ezt olvasni!"

Rákaptam tekintetem falra, óra után kutatva, majd futólag elmosolyodtam, mikor leolvastam az időt, min fekete-fehérem virított, hogy délután három van javában.

,,Az asztalon hagytam neked fájdalom- és lázcsillapítót, ha netán rosszul lennél vedd be, víz is van ott. Ha körülnéztél észre vehetted, hogy teljesen más hotelban vagy, mint tegnap. Ne aggódj! Cuccaidat áthoztam. Ami azt illeti, lehet megbetegszel, ezért is raktam ki gyógyszert, nedves ruháidat nem tudtam azonnál átcserélni, picit megszáradtak már rajtad."

Ebben a pillanatban végignéztem ruházatomon, majd magam se tudom, hogy dühtől, vagy zavartól, de teljesen elvörösödtem. Ugyanis egy apró fehér hálóruhácska simult rám, épphogy takarta combon felső felét. Ezt még nehézkesen megemésztettem volna, ha a fehérneműm változatlanul rajtam pihent volna. Arcomat tenyerembe rejtettem, hajamba túrtam, majd erősen meghúztam a szállakat. Amint lenyugtattam valamelyest hevesen zakatoló szívem újra a sorokat kezdtem falni.

,,Ne légyj dühös, nem akartam rajtad hagyni semmilyen ruhát, mert nagyon magukba szívták a vizet.
Ja, és lehetőleg a papírt se tépd cafatokra mielőtt elolvasod."

Ujjaim egészen holtsápadtá fehéredtek a lapot szorítva.
– Hogy lehet valaki ennyire pimasz? És én hogy a francba tudtam beleszeretni!? – hápogtam, aztán hajítottam messzire érzelmeim forrását.
Vagyis csak hajítottam volna, könnyed mivoltából igazából csak pár centire repült, majd pörögve-forogva a szőnyegre szállingózott. Azonban utolsó szavak miatt mégiscsak felvettem a földről.

,,Egy kártyat találsz a fiókban. A te bankkártyádat, első fizetéseddel. Kicsit megtoltam, pár yen-nel, hogy el is tudj valamiből jönni, kaját venni magadnak. Te neveden van, tiéd, a jelszó a születési dátumod. Módosítottam. Pihend ki magad, jó? Ha úgy esik jól nem kell találkoznunk! Kerülj, ha ezzel könnyebb megemésztened a történteket. De kérlek, ne örökké! Nem akarlak téged is elveszíteni, Amaya."

Gombóccá gyűrtem össze a lapot, majd szemetest megkeresve kihajítottam. Élesen csapódott le fedele. Közben elsétálva szekrények mellett megtaláltam egyet miben a bőrönd pihent. Kirángattam, majd cipzárt feltépve ruháimmal találtam magam szemben. Kiválogattam párat, kényelemre törekedve, majd fürdőbe sétáltam. Tagadhatatlanul fényűző volt, hatalmas kád terpeszkedett egyik sarkában, akkora mint egy medence. Több tükör is csillogott bent, ezernyi kép mutatta meg leharcolt kinézetem. Kócos hajam akár madárfészeknek is eladhatta volna magát, borzalom volt. Sápadt bőr, mi a falnál is halványabb volt. Cserepes ajkak melyek szárazan töredeztek ki, beesett szemek melyek alatt fájdalmas volt látni a lilás karikákat. Egyedül ezek, és kipirosodott orcáim csempészték bárminemű színt belém. Egy sóhaj szinte kiszakadt belőlem, akár egy gumikacsából, melyet megtapostak. Annak is éreztem magam, torkomra szorított a bánat, nehezen nyeltem. Végül megráztam fejem és megpaskoltam arcomat újra. Leráncigáltam a hálóruhát majd lehető leggyorsabban felkapkodtam a bebújós pulcsit és melegítőt. Átgereblyéztem a tintatincseimet az ujjaimmal, majd konstantáltam, hogy úgy nézek ki mint egy depressziós akin még az autó is áthajtott. Kétszer.
Kínomban elnevettem magam, majd kicsoszogtam a szobába, hogy ott gyorsan magamba döntsem a vizet és a pirulát is melyeket mohón nyeldestem, utóbbi kellemes tompaságot borított fejemre. Kicsit ellazulva pakoltam össze, majd rángattam ki a bőröndöt, de mielőtt kiléptem volna megtopantam a kuka mellett. Nagy sóhajjal nyitottam fel fedelét, hogy kihalásszam a gombócot és zsebemben gyűrjem. Mellé pedig a kulcsot is besúvasztottam.

Recepcióhoz érve egy édesen mosolygó hölgy fogadott, bordóra festett ajkait széles mosolyra húzta, ezzel köszöntve.

– Szép napot hölgyem! – csillingelte. – Miben segíthetek?

– A... – pillantottam le az előkeresett kulcsra – Tizenkilences szoba kulcsát szeretném leadni és fizetni a...

– Jaj, hölgyem az már rendezve van! – Mosolygott bátorítóan.

– Hogy?

– Egy magas úriember rendezte a számlát. – csicseregte.
Egy vontatott bólintást tudtam egyedüli reakcióként megtenni, majd ködös fejjel letettem a kulcsot a pultra.

– Köszönöm – nyekeregtem. – Meg tudna tenni egy szívességet?
– Nő először elcsodálkozott, de gyorsan elmosolyodott.

– Persze, miben?

– Szeretném megnézni, hogy ezen a kártyán mekkora összeg található. Van arra mód, hogy megnézhessük? – Tettem ki a Gojo-san-tól kapott kártyát.

– Meg tudom oldani. Egy pillanat türelmet kérnék. – Pötyögött valamit a mellette lévő billentyűzeten.
– Jelszót kérhetem? – Vette el a kártyát, én pedig ajkaimat rágicsálva hebegni kezdtem.

– Nulla-hét-tizennégy – feleltem görcsösen, de szerencsére ebből a hölgy semmit se vett észre.

– Áh, igen, meg is van. Ennyi lenne! – nekem egy mázsányi súly gördült le vállamról, majd felém fordította az eszközt. Leesett az állam.

– Ebből egy házat is tudnék venni! – hülledeztem, a nő felvonta szemöldökét így gyorsan elnyomtam döbbenetem.
– Köszönöm! – motyogtam, majd felkaptam kártyát és a lehető leggyorsabban kisliszoltam a hotelből. Kiérve a szomorkás időbe és hűvös levegőre picit le tudtam csillapodni, de még mindig nem tudtam fejben összerakni a dolgokat. Az az összeg hatalmas volt. Több mint sok, több mint ami kellene. Sokkal több.
– Őrült vagy Gojo-san! – kiáltottam az ég felé kizárva a rohanó emberek szemrehányó pillantásait. A hangom megremegtette az eget, és leszakadt. A hűvös cseppek méginkább rohanásra kényszerítették az embereket, de én továbbra is a szálloda előtt bámultam a gomolygó eget, nem törődve hogy egyre nagyobb foltok keletkeznek ruhámon. Végül már szakadt, én ázott verébként ácsorogtam, túl sok minden dúlt bennem ahhoz, hogy nedves ruháimmal foglalkozzak. A leghevesebb esőzés alatt pedig megcsörrent a telefonom, hangos dalra fakadt.
Kizökkenve kikerestem és a képernyőn pedig élesen virított, hogy Okaa-san keres.

❀❀❀❀
Bocsi, megint sokat kellett várni. Ne haragudjatok, de nem vagyok a legjobb passzban, és csak akkor tudok az írásra koncentrálni. Én imádom ezt a könyvet írni, szóval megpróbálom összekaparni magam.

A fenti képet pedig én szerkesztettem. Nyugodtan használhatod, csak kérdezd meg