Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

26. fejezet

Shoko-san egy földöntúli angyal. Kedvességét kihasználtam, mikor Nanami-san behurcolta a méreggel telepumpált rongybaba testemet.
A nő most itt sürgött-forgott körülöttem, valamit hevesen keresett.

- Szóval hatalmas szerencséd volt, Amaya-san. - Ütögetett egy tűt egy buborékfényű üvegcsésze oldalához, abban lévő királykék folyadékot már felszívta, a tűn ülő nem kívánatos cseppektől szabadult meg a rázogatással.

- Miért? - Rebegtem félkómásan.

- Ha a szalag nem nyomja el tested a méreg maradandó károkat okozott volna. De így csak pár napig pihenned kell.
- Letette az üvegcsét majd kihámozva meggyengült karomat a tűt belém akarta döfni. Rándulva kaptam el a végtagomat, teljesen felébredve, az összes álmosság kirebbent szememből.

- Várj, várj! Biztos vagy benne hogy ez nem fagyálló? Meggyőződésem, hogy ilyet öntenek a kocsikba. - Kúsztam az ágy másik oldalára legtávolabb tőle. Lapos pillantást vetett rám, karikák a szemei alatt egybemosódtak a barna íriszével, mintha egy hatalmas vádló bogár vizslatott volna engem.

- Már vagy háromszor nyomtam beléd míg aludtál, ha az is, már rég feldobtad volna a talpot, ettől ne félj. - Ragadt meg újra.

- Jó, de, a tű, akkor is... - Pánikoltam sipákolva.

- Hamarabb nyírod ki magad egyedül, minthogy én kezeim alatt halnál meg - Reagálta le még a korábbi aggodalmam, majd ijedtségre rendesen időt adva nyomta belém a hegyes fémet.
- Aki kimegy kilyukaszgatni magát, az ne egy tűtől rettegjen.
- Kotorászott egy fehér vattapamacsért majd rámtapasztva nyomta el a kibuggyanó bíborcseppeket és az utólagosan burjánzó félelmemet.
- Két hétig ne erőltesd meg magad! Csak pihenj. Nézz filmet, írkálj szívecskés üzeneteket Satorunak, vagy olvass egy könyvet, mittudomén.

- Szivecskés üzenetet Satorunak? Honnan... Miért írnék neki!?
- Háborodtam fel megjátszva a dühöt, mit a meglepetésből merítettem. Újra a lapos tekintet.

- Ne nézz hülyének kislány. - Elvette a vattát a sebbről, ami a kukában végezte.

- De nem is jelentettük ki másoknak. - Adtam fel hamar a tudatlanság álcáját. Nem érte meg fenntartani.

- Tíz éve tudom magam mellett a bolond fejét. - Nosztalgikus mosoly halványan kúszott fel arcára. Csak egy picit kunkorodott fel az ajkainak sarka, de gyönyörű érzelmekről árulta be.
- Ismerem ahhoz eléggé, hogy tudjam, milyen amikor a hülyeségeihez társat talál.
- A puhasága hamar keményedett meg, hűvös jéggé dermedt.
- Ne merd elhagyni, kommunikáljatok, érted? Még ha a legsötétebb félelmeid is vannak terítéken. Ne tartsd magadban.
- Olyannak látszott elsőre mintha csak Satoruért aggódna, de mintha halványan derengett volna a féltés az irányomba is.
Ez felolvasztott.

- Igazat megvallva nem olyan rég nyíltam meg neki az aggodalmamimról.

- Tényleg? - Kezdte tekergetni mélybarna tincsét kesztyűbe bújtatott ujjai között.

- Mhm, igen. Bár nem ment könnyen. - Idéztem fel a beszélgetést, majd megráztam a fejem mielőtt az a bizonyos autóban töltött percek felidőződtek volna. Újra. Teljesen belémragadtak azok az emlékek.

- Köszönöm! - Suttogta Shoko-san inkább maga elé, mintsem nekem.
- Fogadjunk, hogy utána egy hatalmas őrültséggel hálálta meg.

- Óh, ez nem is kérdés! - Kuncogtam fel ahogy eszembe ugrott, hogy keltem rá pár napra az ágyában. Amit persze nem beszéltem meg még vele.
- Tényleg ismered Satorut! Én köszönöm, hogy jót akarsz neki! - Háláltam meg neki. Aggódik érte, bár közvetlenül nem, de közvetetten rengeteget akar neki segíteni. Tényleg egy angyal.
Fejét ingatta, nem válaszolt már erre semmit.