Ohashi Amaya élete gyökerestül felfordul egy gomolygó viharfellegekbe vont éjszakán. Jóvalta tovább bentmarad a kisvárosa könyvtárában mint mikor az aranyló nap horizont mögé bújik a vöröslő koronájával, és olyasmit lát meg, ami felkavarja az eddigi...
A mézédes álmok ragacsos világából hirtelen szakadtam ki amint bekeseredtek. Olyan gyorsan ültem fel, hogy hátam megfájdult, pihegve kapkodtam a levegőt. Tegnapi ruháim nyirkosan tapadtak rám ahogy lerúgtam magamról a takarót hogy a mosdóba siessek. Megtöröltem arcom, melyre nedvesen tapadtak a mélykék tincsek. A finoman besütő napfényben látszott, hogy néhol kissé ferdén van lenyírva egy-egy tincs, kesze-kusza volt, de sokkal inkább visszaadta a mostani szétszórt énemet. A nyomasztó álom, melyben egy átok szerepelt már teljesen elillant a fejemből a fáradtságot is magával ragadva így eldöntöttem hogy ideje lenne teljesen felébrednem. Új ruhákkal tértem vissza a fürdőbe, hogy lemossam az izzadságot magamról, és amint végeztem megcsörrent a telefon az íróasztalomon.
- Igen? - Vettem fel.
- Áh, Amaya kicsim! Ebédeltél már? - Meglepődtem, azon, hogy már dél is elmúlt. - Hogy vagy? - csicseregte. - Ha van kedved látogass meg, jó? - folytatta tovább választ sem várva.
- Ha lesz időm biztosan. - Adtam félválaszt. Ennek hallatán lelkesen elmondta a címét és hogy hogyan jutok el hozzá. Majd kinyomott, én pedig vállamat vonogatva dobtam vissza a készüléket az asztalra. Vagyis dobtam volna, de célozni borzalmasan céloztam, a táskámat löktem le. Tompán puffant, mire lehajoltam hozzá megérezve benne a puha könyvecskét. Kivettem, majd érdeklődve forgatgattam a mélyzöld füzetet. Címe nem volt, így belelapoztam. Az írás mint egy gyermeké, csúnya volt és a vonalak remegősek, nehezebben olvasható, de ki lehetett bogozni. Az első sorok értelmetlen haladzsát írt a sámánokról, de elkaptam egy szót ami felkeltette figyelmemet. Elkenődve feketéllett a habfehér lapon az átok szó. Csak úgy faltam a sorokat, melyek azok szintezéséről szóltak és az átkos tárgyakról. Leírta, hogy mely számokat használjuk, mi alapján soroljuk be, és milyen erős egy különleges osztályú. Meghűlt a vér az ereimben ezt olvasva. De valamelyest megnyugtatott, hogy bizonyos fegyvereket lehet használni ellenük azoknak is, akik nem rendelkeznek veleszületett hatalmas erővel. Írt pár sort arról is, hogy milyen kisugárzása, hívogatása van egy-egy ilyen fegyvernek. Érdeklődve tovább olvastam volna, de a szavak teljesen összefojtak, egy hatalmas tintafekete pacnivá olvadtak, így elégedetlenül hagytam ott a füzetecskét.
Hasam panaszosan kordulva jelezte ürességét, így kisétáltam a konyhába valamit harapnivaló után nézve. Csalódottságomra mind a hűtő és a fagyasztó is üresen kongott. Felmarkoltam a kulcsom és a táskám, hogy elinduljak a közeli kisboltba. Szerencsére ezerszer szebb, és nyárhoz illőbb idő volt, megsültem a szürke pólóban, vékony piros kardigánban, fekete rövidnadrágban és a maszkban. A boltba érve a hideg légkondit most kellemesnek éreztem, egy jégkrémet, szendvicset, franciasalátát és egy kisebb üdítőt vettem magamnak. Majd a frissen szerzett zsákmánnyommal elkezdtem sétálni, hogy egy padot találva megehessem. Szerencsére elég hamar találtam egy elhagyatottabb parkban egyet, habár korhadtas fából és rozsdás fémből tákolták össze és rozogán állt a talpán, súlyomat elbírta. Gyorsan megettem a jégkrémet, majd a többi ételt is, majd egy sötétzöldre festett, lepattogzott szélű fémkukába dobtam a szemetet, majd elindultam a lejtőn.
A parkban a fákkal csipkézett út mentén haladtam, mikor a bokrok közt hangosan zizzent valami. Megtorpantam, hideg érzés végigszaladt gerincemen, kellemetlen simítása libabőrt hagyott maga után. Csigalassúan arra fordultam, kezeim remegtek, mikor megláttam, hogy egy átok vigyorog a fák közül. Sárgászöld volt, hosszú orra vicsora elé nyúlt. Mélylila vér csepegett lefelé a vállából, melyből egy nagyobb fémszilánk állt kifelé. Három pár végtagja hátrafelé állt, végei horgas karmokban végződtek, nyaka körül vastag szőr nőtt. Minden ösztönöm egyszerre sikította, hogy fussak el, de képtelen voltam megmozdulni. Próbáltam továbbmenni, mintha nem is láttam volna, de megtorpanásom végett észrevett és felém fordult. Négy szeme helyett, csak üregek sötétlettek. Megindult felém, én pedig rohanni kezdtem. A sötét betonon egyenletes tompa puffogással szaladtam, de hiába vetettem bele minden erőmet a szörny dögbűze még így is a sarkomban volt. Szemem sarkából hátra pillantottam, és jól is tettem, mivel két elülsőbb végtagja megnyúlt, majd kitekeredett, hogy karmos belsejét fejem felett összecsapja. Kisebb sikolyt hallatva botlottam meg, majd bucskáztam le az útról a susnyásba, hogy az avarba zuhanjak. Ágak hangosan ropogtak alattam a lény karma mellettem lévő fába csapódott, kissé beragadt, ezt kihasználva felpattantam és tovább szaladtam. Cikk-cakkban szökkentem fa takarásából, takarásába, hogy az átkot lassítsam. Végül megláttam egy szélesebb, tömzsi fát és a felé kezdtem futni. A lény követett, így kicsit lassítottam, hogy a nyúlványai teljesen a sarkamba legyenek, majd a fához nagyon közel ugrottam csak félre. A nyirkos talajba cuppantam, majd fel pattantam, hogy győzelem ittas vigyorral megállapítsam. Az átok teljesen beragadt. A mosolyom azonban nem maradt fent sokáig, mivel a középső pár végtagjai is formázódtak, majd felém csaptak. Félreugrottam, de későn, egyik borotvaéles pengéje alkaromba fúródott, másik arcomat, szám környékét súrolta. Felüvöltöttem az égetően maró fájdalomtól ahogyan kitépte karomból magát, könnyeim záporesőként kezdtek hullani, a hullámokban rámtörő kíntól, mely fodrozódni kezdett bennem. Felnyüszítve kaptam a mély, szúrt sebhez, rászorítottam, hogy a rubin vérem lassabban patakozon kifelé. Tovább hátráltam, az újabb támadása elől, de szerencsémre durván tíz méter után, már nem ért el, nem tudott nyúlni. Lerogytamba sárba, hogy szakadt pulóveremet táskám fogásából lerángassam és a seb köré csomózzam. Összeszorítottam a szememet a fájdalomtól. Nem elég, hogy belém vájta, de még kihúzva tovább is tépte a sebet, húsom virágként nyílt szét, nektárja a karmazsin vérem volt. A maszkom is elszakadt, de valamelyest még tartotta magát, a seb nem volt olyan mély, de heg biztosan marad utána. A csúfság rángatta kifelé testét a fából, centiről-centire kijjebb tépte kampóit. Remegő lábakkal felálltam, nem maradhattam tovább a mocsokban, mert egyetlen előnyömet is hagytam volna elúszni. A beljebb szaladtam hol még elért és a fák mentén rohanni kezdtem egy pár méteres kör mentén, melynek közepe a torz förtelem volt, ő pedig utánam kígyózott karjaival. Végül megakadt, nem ért tovább, így hirtelen irányt váltottam és vakmerően felé rugaszkodtam. A fáktól nem tudta behúzni elég gyorsan csápjait, hamarabb mellé értem, és még mielőtt bármely karom eltalált volna kitéptem vállából a nyirkos pengét, hogy ruganyos húsába mélyesszem. A mélylila vére beterített, habfehér bőrömet teljesen bemocskolta ahogyan szerteszét spriccelt. A ragacsos nedvvel borított fegyver kicsúszott ujjaim közül, lihegve rogytam össze a dög teteme mellett. Fájt mindenem és fáradt voltam, de elégedett. Megöltem egy förtelmet, mely másokat, rengeteg embert bánthatott volna. Apró mosoly kúszott az arcomra.
- Azt hiszem menni fog ez. - megkönnyebbülten felkacagtam. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, mire elég erőt éreztem magamban, hogy felálljak, de már besötétedett, utcák méginkább kihaltabbak lettek. Az apró pengét táskámba csúsztattam, majd az arcomba csapó, karcoló ágakat kerülgetve kitértem a fák közül. Hazafelé menet velem szemben senki sem jött, így nem vették észre zihlált állapotomat, bármiféle kellemetlen helyzet nélkül hazaestem. Szó szerint is, mert a falatnyi erő is elhagyott, mikor betoppantam a lakásba. Csak hagytam hogy a pulcsim lazuló csomója elengedjen ezzel földre hulljon az ázott darab, csizmástúl trapoltam be a szobába az ágyamra huppanva. De pihenésem nem volt nyugtató, pihék felálltak tarkómon, mintha figyeltek volna, így gyomorgörccsel fordultam az íróasztal irányába. A füzet mely eddig ott pihent leesett, majd hamuvá porladt egy pillanat alatt. Hamvak tekeregni, vonaglani kezdtek örvényelve álltak össze. Egy icipici átokká, mely egy kicsi axolotlra emlékeztetett. A táskámat feltépve nyúltam a hűvös és még mindig csatakos penge után, de amint lecsaptam volna az apróság felé, azt hatalmasra fújta fel magát mint egy gömbhal. A pengére szorítottam, rámarkoltam, védekezően magam elé tartottam. De hirtelen tágulása ellen képtelen volt a szűk térben védekezni falnak dobott, és minden elsötétült.
❀❀❀❀ A képet én szerkesztettem felhasználhatod, de kérlek kérj engedélyt!
Ups! Ten obraz nie jest zgodny z naszymi wytycznymi. Aby kontynuować, spróbuj go usunąć lub użyć innego.
