Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

28. fejezet 1.rész

Sóhajt hallatva kavargattam a reggeli kávémat, amiben koffeinen kívül tömény mennyiségű cukor is volt. Amint a számhoz emeltem a bögrét és egy nagyot kortyoltam belőle, elmosolyodtam. A bódítóan édes íze azzal a gondolattal együtt ködösítette érzékeimet, hogy Satoru valószínűleg szintúgy most issza a saját adagját és valószínűleg pontosan ugyanannyi cukormennyiséggel mint én. Újra felsóhajtottam. Hiányzott. Égetően.
Súlyosnak éreztem fejemet a benne kavargó ólmos gondolatoktól, a hűvös ebédlőasztalra nyomtam az abban szaladgáló foszlányok által felhevült homlokomat.
Miután a lehető legtöbb vaskos olvasmányt akartam ledarálni az elmúlt napokban, hátha egy elhintet információ morzsához jutok, szinte mindig nálam volt egy könyv, így most is ott pihent egy termetes lapköteg mellettem és az italom mellett. Amennyi lapot tartalmazott biztos voltam benne, hogyha ezen átrágom magam akkor végre rájövök, hogy hogy tudom Satoru-t megvédeni saját magamtól, a Szélszalagomat magam ellen fordítva.
De valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy olvassam, a szavak összecsúsztak és a táncukba beleszédültem. Csiga lassúsággal emeltem fel fejemet, hogy kezembe fogva a masszív papírhalmot visszainduljak, azonban szememet hosszú ujjak takarták el. Olvasmány kicsúsztott ujjam közül, a földön csattant ahogy oda kaptam kézfejemet az arcomat takaróhoz.

- Kukucs! - kuncogás. - Vajon ki vagyok, Amaya? - Szívem kihagyott egy ütemet, ahogy éreztem, hogy közelebb hajol hozzám, lehelete fülcimpámat csiklandozta, szórakozottan cirógatta végig a nyakamat.

- A frászt hoztad rám! - Préseltem magamból ki a szavakat egy éles légvétel után. És amint kiszabadultam a tenyerének börtönéből megpördülve találtam magam vele szemben. Újabb pillanatra hagyott ki a szívem egy dobbanásnyit, de most sokkal inkább a pozitív érzelmek végett.
Ott állt Satoru, arcán egy meleg, lélegzetelállítóan gyönyörű mosollyal, karjait kitárva forró ölelésbe invitálva. Nyakába ugrottam, bele olvadtam érintésébe, lubickoltam a boldogságban és a parfümének illatában. Ami olyan lágy volt akár egy angyal fehéren sziporkázó tollpihéje, fényesen tündöklő akár az engemet szorongató hajkoronája. Otthonias, biztonságot sugárzó.

- Satoru - motyogtam magam elé és közben a fülébe.

- Igen? - Érdeklődőtt, nekem simuló mellkasa megremegett kérdésének hatására, ahogy a szívem is a mindent felemésztő örömbe.
Felfelé pislogtam arcának irányába amint kicsit hátrébb hajoltam, túlvilágian gyönyörű vonásait figyeltem meg újra, és újra, vizslattam, mint egy megunhatatlan műalkotást. Ahogy elvesztem halványkék szemeinek óceánjában hullámokban törtek rám a már ismerős érzelmek. Hűsítőek voltak, mint egy forró homokos parton a tenger habcseppjei. Olykor felerősödtek, magasba törtek, néha elcsendesültek, visszahúzódtak, de mindvégig ott voltak, töretlenül kéklően, végtelenségig elnyúlva és mélyülve. De sohasem fuldokoltam bennük, mert ahogyan most is, ahogyan karjaiban tartott, Satoru mindvégig ott volt nekem, mint egy mentőöv, fenntartott a víz felszínén lehetett bármilyen viharos is az idő. Én pedig lehetett akármilyen nyugodt az égbolt mindvégig úgy kapaszkodtam belé mint a hevesebb napokon.

- Hiányoztál. - Mondtam ki a szót mi eszembe jutott hangosan. És bár csak egy röpke pillanatig tartott, mégis mintha az egész fenti hosszú gondolatmenetemet belesűrítettem volna abban a másodpercbe.
Elmosolyodott. És azzal ahogy az ő rózsás ajkai felfelé görbültek mindent elmondott.
- Mióta vagy itt?

- Csak azóta amióta a könyv felett szenvedsz.

- Pff, kis kukkoló! - Cukkoltam, mire elvigyorodott.

- Ha! Azt akarod, hogy beléd csípjek? - Emelte fel az egyik szépen ívelt szemöldökét, mire vigyorogva ráztam meg fejemet, kitörésre váró kacajomat visszafojtva. Lefelé nézett, el mellettem a földön elterpeszkedő könyv irányába.
- Unaloműző?