Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

23. fejezet

Halkan kopogtam be a gyengélkedő faajtaján, majd apró mosollyal üdvözöltem a meglepett Shoko-san-t, aki félre is állt, hogy beengedjen.

- Ne haragudj, hogy megzavarlak, de eszembe jutott valami. - Csaptam bele már rögtön az elejébe, ahogy elmentem mellette és lehuppantam az ágyra.

- Nem csináltam semmi különlegeset. Mondd nyugodtan! - Sétált elém karba tett kézzel.

- Mikor van Satoru születésnapja? - Fáradt pillantása hirtelen felfénylett, élet pozsgása pirította meg arcát.

- Kibékültetek?

- Valami olyasmi? Bár... - Elharaptam a mondatot ajkamba marva, kételyeimet elfojtva.

- Mindegy is.

- December 7.-én. Megünnepled?

- Szeretném. Mivel mindent meg tud venni magának, így valami kis programra gondoltam. Mondjuk süti készítésre. Jó ötlet?

- Aranyos, amúgy is imádja a nasikat, biztos tetszeni fog neki. Kettesben tervezed?

- Nem. Szeretném ha a diákjai is jönnének. - Ráztam meg fejemet finoman.

- Meg te is.

- Ó, nem, nem, nem! - Mosolyodott el vidáman, de az egy pillanatra fájdalmassá torzult.

- Öreg vagyok én már ehhez.

- Annyi lehetsz, mint Gojo-san. - Vontam össze szemöldököm.

Hevesen megrázta fejét, kávébarna tincsei ostorként csapkodták vállát.

- Mindegy, inkább beszerzem a hozzávalókat. - Épp tiltakozásra nyitottam volna ajkaimat, de belém fojtotta, azzal, hogy tovább beszélt.

- Ha te mennél vásárolni, tuti, hogy a nyakadon lenne.

- Nem hinném, ha megkérem rá. - Hitetlenkedő pillantására, megvontam a vállam, majd picit feszélyezetten keresztbe tettem lábaim.

- Begyógyultak a sebeid? - Pislantott le, majd mutatott le a rugózó lábfejemre.

Válaszul csak igenlően biccentettem.

- Megnézhetem azért?

- Persze? - Furcsálltam, de lehajolva a barna műbőrbakancsom cipzáráért nyúltam, és macskás zoknival egyetemben kibújtam belőle. Shoko-san hozzám lépve letérdelt, majd óvatosan kezébe vette és felemelve hümmögve nézte talpamat. Finoman tapogatta, simította végig az egykori hegeket, apró pehelymozdulatokkal. Így erősen kellett ajkaimat összepréselnem, hogy ne robbanjon ki belőlem a nevetés, egészen megfájdult a hasam annak visszatartásában mire végzett.

- Jó, tényleg nincs már szinte nyoma sem. - Állapította meg, miután megvizsgálta mindkettőt.

- Majd mondd meg, miket vegyek.

- Köszönöm szépen! - Hálálkodtam.

- Mit tegyek cserébe? - Leintett.

- Semmit sem. Habár!

- Csettintett egyet.

- El tudnál nekem menni valamiért a szertárba?

- Persze! Oda ahol a fegyverek is vannak? - Vettem vissza a lábbelim.

- Nem, nem! Van egy másik, az ebédlőn keresztül, majd ugyanannyit továbbmész, folyosó végén jobbra, és onnan a harmadik ajtó, pont egy ablakkal szemben. Bent rengeteg polc lesz, és alulról a harmadik sorban, látsz majd rengeteg üvegcsét. Csak ott vannak, jobbrább. Onnan egy jellegzetes türkiz színű kellene. Úszkálni fog benne valami, de azzal ne is törődj. - Szavai alatt az ajtóhoz sétált, kitárva kért meg burkoltan a távozásra.