Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

11. fejezet

Zafírkék

A nyálkás talaj cuppogó sárjából próbáltam a vihar által leszaggatott leveleket összesepregetni. Mindezt kevés sikerrel, Shoko-san utasítására. Az apró finom mozdulatokra szinte egyáltalán nem kellett odafigyelnem, inkább teljesen gondolataiba merültem. Ezért nem vettem észre, hogy Gojo-san felém közelít.

– Amaya! – kiáltotta, összerezzentem és kishíján kiejtettem kezemből a seprűt. Felpillantva a hevesen integető fehérhajút és mögötte egy szolid, piros és fehér színekben játszó kimonót viselő nőt pillantottam meg, aki egy jó méteres távolságot megtartva követte a férfit. Majd mikor Gojo-san mellém ért, a távot oldalra megtartva, sétált hozzám ő is. Vonásai finomak voltak, szempillái irigylésre méltóan hosszúak, festői szépségét csak egy arcán húzódó széles heg csúfította. 

– Öhm, üdvözlöm? – Szorongattam a fanyelet. – Ohashi Amaya vagyok! 

– Én... – kezdett bele lágyan csengő hangon. 

– Utahime! Ő Utahime Amaya, Utahime ő pedig Amaya. – Vágta félbe a nő bemutatkozását, mire összepréselte ajkait. 

– Utahime Iori – szűrte ki fogai között. – Téged kerestelek! 

– Engem? – csodálkoztam. Bólintott, fekete tincsei táncolni kezdtek vállát takaró habfehér szöveten ezzel éles kontrasztot adva, mint fekete tinta a vékony papíron. 

– Miért? 

– Az igazgató keresett. 

– Masamichi-san? – csodálkoztam. Finoman megrázta fejét.

– Gakuganji-san. Tokyo testvériskolájának, Kyoto-i iskolának az igazgatója. Én is onnan jövök. 

– És... Miért keres? Valami rosszat tettem? – Uralkodott el rajtam az ijedtség. Lágyan elmosolyodott. 

– Nem, nyugi, egy vizsgád lesz. – Próbált nyugtatni, sikerültelenül.

– Vizsga? Mi, mit kell majd csinálnom? – Nyekeregtem, torkomban méretes gombóc nőtt. Utálom a vizsgákat.

– Még én sem tudom. – Húzta el a száját. 

– Mikor lesz? – érdeklődött Gojo-san. 

– Egy hét múlva, Kyoto-ban, de el ne merj jönni! – Gojo-san játékosan elmosolyodott. 

– Hallod? El, ne, merj, jönni! 

– Miért nem jöhet? Rosszat csinált? – Aggodalmaskodtam. 

– Nem, csak ismerjük, mint a rossz pénzt. Valahogy biztosan áthúzná terveinket. – Fűzte össze karjait maga előtt. 

– Sose tennék ilyet. – Búgta lágyan. 

– Még hogy nem!? – csattant fel Utahime-san. 

– Jó, jó nyugodj le, mondtam, hogy a férfiak nem bírják az ingerült nőket, nem? – Vigyorodott el piszkálódva. Utahime-san pedig bekapva a provokálás hívogató csaliját újra felhúzta magát a férfin. 

– Több tiszteletet az idősebbeknek! Tűnj el végre! Ohashi-san-nal négyszemközt, érted, négyszemközt kell beszélnem! – Vicsorgott. Gojo-san csak játékosan kinevetette, majd intett és sarkon fordult. 

– Azért rólam is pletyizetek! – Kiáltotta vissza mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött. Utahime-san arca teljesen felforrósodott, felhúzta ajkát. 

– Tch! – adott hangot haragjának, én viszont csak mosolyogtam a szavain, karomat finoman magam elé tartva takartam kipirult arcomat. 

– Hogy én mennyire...!