Nefelejcs pillantás / Gojou Satoru Ff

2. fejezet

Bugyborékoló hang volt, melyet elsőnek meghallottam. Kellemetlen éles csipogás, és fullasztó vegyszerszag volt amit másodjára éreztem. Szétnyitotta pilláimat, majd a vakító fényre rögtön össze is szorítottam a szememet. Erőssége megszédített, de sokkal nagyobb nyomás telepedett fejemre amint újra meghallottam a rikácsolást.

- De Shimada-sama! Kérem doktor úr hagyj vessek egy pillantást Amaya-chan-ra! - károgta. Ebben a pillanatban döntöttem úgy, hogy ésszerűbb lenne visszaaludnom. Azonban hangosan csapódott ki az ajtó minden álommorzsa kirepült szememből. Az ajtó felé fordítottam orcám. Egy pufibb arcú teltebb nő rontott be fellökve a mögötte hevesen magyarázó korosodó urat.
- Kicsikém! - Borult le az patyolatfehér takaróval fedett lábamra. - Szegény Amaya-chan-om! Hogy érzed magad? - Aggodalom ráncokat barázdált homlokára.

- Öhm? - Néztem értetlenül majd felültem az ágyon. - Maga... Kicsoda? - A szavak akadozva gördültek le nyelvemről. Mélybarna göndör rövid tincsei a hitetlenkedő fejrázása libegni kezdtek.

- Hát nem emlékszel a saját anyádra? - Arca eltorzult, ajkai lekonyultak, könnyekben tört ki.
- Shidama-sama! Csináljon valamit Amaya-val! - Fordult hüppögve a férfi felé.

- Ezt szerettem volna asszonyom elmondani. A lánya valószínűleg... - akadt meg -, pillanatnyilag globális amnéziában szenvedhet. - Olvasta fel a papírjából. Értetlen pillantásokat kapott válaszul.

- Milyen amnéziában? - kérdezett vissza a nő.

- Jelenleg semmire sem emlékszik. Az emlékeknek úgy legfeljebb egy-két óra múlva vissza kellene majd térnie.

- Ez szörnyű! - sipította. - Azért ilyen fura az én kicsi Amaya-chan-om!?

- Ohashi-san. - Fordult felém figyelmen kívül hagyva a nőt. - Szeretnék Önnel pár szót váltani, hogy pontosan megállapítsuk az amnéziájának fajtáját. - Hajának ezüst szálait higanyragyogással festette meg az ablakon beszűrődő gyenge, sápadt fény. Barna szemei körül apró nevetőráncok futottak össze korát jelezve.

- Azt... Azt hiszem nem probléma. - Futó mosolyt vetettem.

- Az én Amaya-chan-om sosem hebegett! - rimánkodott az anyám újfent. Fáradt sóhajt hallottam, majd a plafonra emeltem a tekintetem a sima vakolatot figyeltem repedések után kutatva.

- Asszonyom... - Néztem végül le rá. Idegesen megszorongatta a térdem.

- Amaya, hívj csak anyunak! - Mosolya olyan széles lett, hogy azt hittem füléig húzódik. Nyájas hangja bizalmatlanságot ébresztett bennem.

- Okaa-san - nyögtem ki. Nehezen állt nyelvemre a megszólítás. - Megtenné, hogy kettesben hagy... - Nem jutott eszembe a neve. -, a doktor úrral?

- Persze. - Törölgette szemét, majd csalódott sóhajt hallatva kisétált. Becsukta az ajtót maga után, de ennek ellenére is átszűrődött siránkozása.

- Szóval... - Húzott magának az ágyam mellé egy széket. - Ohashi-san, emlékszik valamire?

- Foltokra? Többnyire minden... homályos? - makogva próbáltam leírni azt a fullasztó sötétséget ami letakarta emlékeimet.

- Értem. - Sebesen körmölni kezdett. - De a szavai egész szépen vannak összeszedve. Kissé akadoznak még, de a többségre úgy látszik emlékszik.

- Köszönöm? - bBirizgálni kezdtem a törtfehér lepedőt. A durvaszálú anyag gyürkészése megnyugtatóan hatott rám.

- Akkor elmondom, hogy Ön Ohashi Amaya nevű, huszonkét éves egyetemi hallgató.