Érzelmektől hajtva (Charles Leclerc fanfiction) BEFEJEZETT

18. fejezet

Ma délután indulunk a közetkező verseny helyszínére, ami nem más mint Monaco vagyis Charles és Arthur szülővárosa.

- Szia Charles.- ölelte meg anya a fiút miközben rámosolygott. A bátyámék most mennek haza, és éppen búcsúzkodunk.
- Kislányom. Vigyázz magadra.- ölelt meg engem is szorosan, én pedig viszonoztam.
- Jó legyél hugi. És tudod mit beszéltünk. Szólj, ha kell.- mondta, miközben átkarolt.
- Jó.- forgattam meg a szemem. Ezután a mellettem lévő Charlest is vállon veregette, utánna pedig Austintól és Arthurtól is elköszönt.
- Austin, tartsd szemmel a húgomat, mert különleges kepessége bajba kevernie magát.- mondta a bátyám.
- Nem is.- néztem rá szemforgatva.
- Cshh nem hozzád beszélek.- vigyorgott rám idiótán.
- Okés, de amúgy ez eddig is inkább fordítva volt.- nevetett fel Austin.
- Hát ez az.- ingattam a fejem.

Carinatól is elbúcsúztam, és már csak Amyre vártunk, aki még Georgetól köszönt el.
- Komolyan mondom, hogy ha nem jön én itt hagyom.- idegeskedett a bátyám.
- Nyugi van, itt vagyok.- nézett Marcora, miközben idesétált hozzánk és ő is elköszönt a többiektől.
- Hiányozni fogsz.- öleltem meg szorosan.
- Te is. Nyáron találkozunk.- ölelt vissza.- Addig is tartsd szemmel a pasimat.- nevetett fel kissé könnyes szemmel.
- Úgy lesz.- bólogattam, és én is megtöröltem a szemem.
- Mehetünk?- kérdezte tőle anya.
- Igen.- bólogatott a barátnőm.
Miután a tesómék elmentek mi visszavonultunk a szobánkba elpakolni a cuccainkat.

Az utat szinte mindannyian végig aludtuk, mert eléggé fáradtak voltunk, szóval jót tett egy kis pihenés.
A repülőről leszállva egyből elém tárult a csodálatos ország. Sosem voltam még Monacoban, de hihetetlenül gyönyörű, megértem a srácokat, miért szeretnek itt élni.

A szállodába beérve lepakoltunk a saját szobánkba és lementünk együtt vacsorázni.

- Komolyan nem voltál még Monacoban?- kérdezte tőlem Charles vacsora közben, mire csak megráztam a fejem.
- Nagy baj. De most bepótolod.- mosolygott rám a fiatalabb Leclerc.
- Itt olyan jó reggelente a part mentén futni.- szólt közbe Austin is.
- És már megint a futással van elfoglalva.- forgatta meg a szemét Charles.- De amúgy tényleg szép.
- Lorenzo jön megnézni titeket? Mert gondolom anyutok biztos.- kérdezte Austin a srácokat.
- Elvileg jön.- válaszolta Arthur.- Jó régen láttam már őket.- gondolkozott el.- Anya azt mondta, hogy megcsinálja nekünk a specialitását. Már ha csak rá gondolok is folyik a nyálam.
- Oh ne is mond. Az olyan finom.- értett egyet a bátya.
- Remélem nem valami édességről van szó, mert akkor nem esztek.- mutogatott a villájával rájuk Austin.
- Dehogynem. Ne legyél már ilyen kegyetlen. Nekem az kell.- nézett rá nagy szemekkel Charles.
- Mi is ez az étel?- kérdeztem.
- Mandulás- citromos torta.- mondta Arthur.
- Na torta, szóval nincs.- rázta a fejét a kegyetlen Austin.
- Ne legyél már ilyen. - néztem rá összehúzott szemmel.
- Mia te meg ne értsél már egyett velük. Tudod, hogy vigyázniuk kell az egészségükre. - rázta a fejét.
- Tudom. - sóhajtottam.- De akkor is, már maga a neve is jól hangzik. Ki tudna neki ellenálni?
- Ugye?- mosolygott rám Charles.- Amúgy Austin esküszöm, most bevallom neked, hogy az előző két évben is ettem ilyet a szezon közben és még mindig itt vagyok- nézett rá vigyorogva.
- Miiii?- mondta kikerekedett szemekkel a trénere.- Fhu, te kis szabályszegő.
- Bocs na, de nem lehet neki ellenálni. Majd megkóstolod, és nem fogod többé ellenezni.
- Azt majd meglátjuk.

Arthur miután megette a vacsoráját elment megkeresni a barátnőjét.
- Na gyerekek, én is felmentem. Ha lehet ne essetek egymásnak. Egyik értelemben sem.- vigyorodott el, miközben távozott az asztalunktól.
- Ez hülye.- néztem utánna döbbenten, mire Charles felnevetett.
- Hát sose volt normális, de így szeretjük.- értett egyet a velem szemben ülő pilóta.
- Te se vagy még álmos?- kérdezte Charles.
- Nem.- ingattam a fejem.- A repülőutat végig aludtam.
- Nincs kedved sétálni? Megmutatom, milyen szép este kivilágítva a város. De persze, ha csak szeretnéd.- nézett rám aranyosan.
- Menjünk.- mondtam és felálltam a székből.
A szállodából kiérve elénktárult az éjszakában gyönyörűen kivilágított Monte- Carlo.
- Hű.- néztem körül.
- Aham.- vigyorgott rám Charles. Akkor ezt megbeszéltük.- Gyere, erre megyünk.- mutatott jobbra.
- Arthurral és Lorenzoval kiskorunkba sokat voltunk kint éjszaka és csak néztük a világítást. Mivel egy magasabb helyen van a házunk, így a kertből tökéletesen le lehet látni az egész városra.- mesélte Charles, miközben elkezdtünk sétálni.- Sokáig csináltuk ezt, de persze anyáék rájöttek, és ők már kevésbé díjazták, hogy alig aludtunk. Meg persze reggel direkt korán keltettek. - forgatta meg a szemét mosolyogva.
- Áh már értem, miért nem szerettek korán kelni.- néztem rá nevetve.
- Hát igen, ez azóta van így.- bólogatott.
- Itt is van saját kis helyed?- kérdeztem kíváncsian.
- Itt minden az.- mondta.- De amúgy van egy olyan, amiről senki nem tud. Gyere, megmutatom.- fogta meg a kezem, és húzott maga után.
A kezem egyből elkezdett bizseregni az érintése miatt, de azért nem húztam el. Charlessal a gyönyörű kivilágított Monacoban kézenfogva sétálni nem mindennapi dolog. Amúgy szerintem ő, észre se vette, hogy egész úton fogta a kezem. Én meg itt teljesen másik világba csöppentem az érintésétől, és csak arra figyeltem fel, hogy megállt velem szembe és mosolyogva nézett le rám, miközben szólongatott.
- Uh bocsi, elbambultam.- néztem fel a szemébe.
- Azt látom.- bólogatott vigyorogva.- Már vagy fél perce itt beszélek hozzád, de te meg nem is figyelsz rám.- ingatta meg a fejét.- Na de itt vagyunk.
- Itt?- kérdeztem, és előttünk csak egy régi elavult állapotban lévő emeletes házat láttam.
- Vagyis majdnem, erre fel kell másznunk.
- A házra?- néztem rá döbbenten.- Mégis hogy?
- Szívem, tudod, hogy feltalálták azt a csodálatos dolgot, ami segítségével az emberek fel tudnak menni egy magasabb helyre. És ezt létrának nevezik.- vigyorgott rám.- Nem vagyok én felmászó, hogy úgy menjek fel.- nevetett fel.
Na jó, én már az elején leragadtam annál, hogy szívem. Szívem?? Miért hív így?
- Jó na.- forgattam meg a szemem. A ház oldalához mentünk, ahová fel volt szerelve egy létra.
- A hölgyeké az elsőbbség.- mutatott rá a kezével, miközben még mindig vigyorgott.
- Nagyon udvarias vagy, de inkább nem élnék ezzel a lehetőséggel.- ingattam a fejem.- Amúgy is még sose jártam ott fent, szóval nem tudhatom mi vár rám. Inkább megengedem neked, hogy te legyél elől.
- Jahj te. Nézni akarod a fenekem mi?- vigyorgott rám.
- Dehogy. - ráztam meg a fejem szemforgatva- De te tuti azért akartad, hogy én menjek fel először.
- Jó, nem fogok hazudni. Megfordult a fejemben.- vigyorgott rám szemtelenül, mire én eltátottam a számat.
- Te barom.- ütöttem bele az izmos mellkasába, mire felnevetett.- Menjél.- mutattam a létrára.
- Szívesen teljesítem eltitkolt vágyaidat.- vigyorogva felmászott a létrára én pedig követtem.- Azt ugye tudod, hogy ha én leesek, akkor rád fogok?
- Örülnék neki, ha megpróbálnál nem leesni és ezzel együtt nem összetörni a csontjaimat.- mondtam, miközben kapaszkodtam a fokokba. Amikor felértem megálltam Charles mellett, aki mosolyogva nézett rám.
- Remélem jól szórakoztál. Én már kevésbé.- forgatta meg a szemét.
- Igen, kifejezetten szép látvány volt.- vigyorogtam rá, mire felnevetett.- De ez mégszebb.- néztem körül. A tetőn voltunk, körülöttünk a sötét égbolt, amin milliónyi csillag ragyogott, a város kivilágításával egyetemben. Hihetetlenül szép látvány volt.
Charles lefeküdt a földre, mellé pedig én is levetettem magam.
- Nagyon fontos ez a hely nekem.- nézett fel az égre.- Ez apáék régi háza. - mondta halkan, mire nekem összeszorult a torkom.- Akkor költöztünk el, amikor 10 éves voltam. Kiskoromban is sokat voltam itt a tetőn és csak néztem a tájat. Meg ha bármi bajom volt, vagy ha valami nehéz döntést meg kellett hoznom, mindig ide jöttem gondolkozni. A költözésünk után is rendszeresen visszajöttem ide. Meg mostanában is. Ha gyötört valami probléma, vagy például Jules és apa halála után lévő pánikrohamok miatt mindig ide jöttem.- mondta elkalandozva a csillagokban.
- Pánikroham?- fordultam az oldalamra, hogy lássam.
- Igen.- sóhajtott.- Csak anya és a tesómék tudnak róla, hogy van egy ilyen betegségem. Nem is nagyon szeretek róla beszélni, mert mostanában szerencsére ritkán jön elő. Fura is, hogy ezt még nem tudja a bulvár. Az életem minden jó és rossz pillanatát ismeri mindenki. Tudod, néha azt érzem, hogy teljesen nyitott könyv vagyok bárki számára.- fordult ő is velem szembe.
- Gondolom, hogy milyen rossz lehet. Én nem bírnám elviselni.- mondtam.- Tudod, te nagyon erős ember vagy. Amiket eddig átéltél azt nem sokan bírnák ki, és mindezek ellenére folytatod az álmaid eléréséhez vezető utat úgy, hogy közben rendkívül jó ember vagy. Kedves, segítőkész, céltudatos. És nem foglalkozol azzal, hogy miket gondolnak rólad, mennyire sajnálnak vagy nem. Szereted a rajongóidat, ahogy senki más. Csak magadra összpontosítasz, és azokra, akik fontosak számodra.- néztem a szemébe.
- Hát ezt szépen megfogalmaztad. De így van ahogy mondod. És ezt, honnan találtad ki?- nézett rám mosolyogva.
- Én ezt érzem, amikor veled vagyok. Ezt látom benned.