Érzelmektől hajtva (Charles Leclerc fanfiction) BEFEJEZETT

64. fejezet

Éreztem, hogy a pillangóim vadul csapkodnak a gyomromban, miközben csókolóztunk. Charles többször egymás után csókolt meg, engem pedig átjárt a boldogság. Végül kifulladva húzódtam el tőle.
- Nem hagysz szóhozjutni.- ingattam a fejem vigyorogva.- Pedig csak annyit akartam mondani, hogy én is szeretlek Charles. Már olyan régóta. - néztem mélyen a szemébe, mire fülig érő szájjal pillantott rám. És megint megcsókolt. A hajába túrtam, mire egy jóleső morgás hagyta el az ajkait.- Csak annyit szeretnék, hogy beszéljük meg mi is van köztünk.- húzódtam el tőle egy kicsit.
- Ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy mit is akarok, akkor szépen megkérdezem.- mosolygott rám a kezeimet megfogva.- Szóval az előttem álló világ legcsodálatosabb nője megtisztelne azzal, hogy a barátnőm lesz?- nézett rám a lehengerlően szép mosolyával.
- Igen.- vigyorodtam el és az ölelésébe burkolóztam. Olyan jó lenne, ha életünk végéig így tudnánk maradni.
- Szeretlek.- suttogta a fülembe mire nagyot dobbant a szívem.- Olyan jó ezt kimondani.- mondta miközben a hajamat simogatta. Én pedig szorosan bújtam hozzá és a mellkasához nyomtam a fejem.- Meg fogsz fázni. Menjünk be.- simította kezét a csupasz vállamra pár perc után.
- Te menjél, én is megyek mindjárt utánnad, csak meg kell igazítanom a sminkemet. Ha így visszamegyek tuti feltünne valakinek, hogy sírtam.- engedtem el Charlest.
- Szerintem gyönyörű vagy.- pillantott az arcomra.
- Szerinted.- vágtam rá mosolyogva.
- És ez nem elég?- kérdezte a derekamra téve a kezét.
- De.- bólintottam.- Folytatódik a rendezvény. Menjél csak, nehogy lemaradj a díjadról. Én meg megyek megnézni a fejem. - mondtam amikor meghallottam, hogy valaki beleszólt a mikrofonba.
- Te sokkal fontosabb vagy, mint a díjam.- mosolygott rám. Istenem de édes. Nekem nem szoktak ilyesmiket mondani és egyáltalán nem vagyok hozzászokva, szóval nem is tudtam, hogy kéne erre normálisan reagálnom. Charles nyomott egy puszit a számra és elengedett.
- Akkor tuti ne várjalak meg?- pillantott rám, mire csak rámosolyogva ingattam a fejem és a mosdó felé vettem az irányt.

A sminkem megigazítása után gyorsan visszaosontam a helyemre Charles és Arthur közé. Pont most hívták a színpadra a világbajnokság bronzérmesét, aki nem más lett, mint Arthur. Arthur mosolyogva megindult a kerekesszékben, mire az emeberek lejöttek a színpad elé, mivel ő nem tud felmenni. A díj átadása után mondott egy kisebb beszédet, amiben megköszönte a csapatnak, hogy hisznek benne, nekem, hogy sokat segítettem neki az egész évben, és még sok más embernek is. Arthur visszagurult mellém a díjával az ölében. Ezután a második helyezetet szólították, aki Max lett. Ő is ugyanúgy tett, mint Arthur. Végül Charles, vagyis a világbajnok állt fel a színbadra. Kézfogások után megkapta a bajnokok nevével gravírozott világbajnoki serleget, amit a magasba emelt, pont úgy, ahogy a futam megnyerése után.
- Nem igazán vagyok a szavak embere, így egy hosszú untató beszéd helyett inkább csak meg szeretném köszönni azoknak, akik nélkül soha nem állhatnék itt.- szólt bele mosolyogva a mikrofonba.- Vannak olyan emberek, akik sajnos már nincsenek itt köztünk, viszont a karrierem meghatározó alakjai voltak. Jules és édesapám volt az a két személy, akik a kezdetektől fogva velem voltak, és folyamatosan támogattak, bátorítottak.- mondta Charles és mindenki síri csendben hallgatta őt.- Viszont van itt is egy pár ember, akiknek köszönetet mondanék még. Először is a családom. Igazából a család szó alatt értem itt magát a Ferrari csapatot is. Köszönöm Mattianak és az egész csapatnak, hogy bíztak bennem és, hogy egy ilyen jó versenyautót építettek.- nézett le apára.- Többek között itt van még az edzőm, Austin, aki nem csupán a személyiedzőm, hanem az egyik legjobb barátom és támaszom is.- pillantott Austinra.
- Olyan szépeked mond, hogy mindjárt elsírom magam.- mondta Austin mellettünk vigyorogva, mire Arthur nevetve bólogatott.
- És végül a szezon elejétől fogva itt volt velünk egy csodálatos ember, aki nagyon sokat segített, folyamatosan bíztatott és nem hagyta, hogy szétessek, amit innen is nagyon köszönök. Ez a személy nem más, mint a barátnőm.- mosolygott rám a színpadról Charles, én pedig csak döbbenten pillantottam vissza rá. A meghívottak pedig elkezdtek sutyorogni és gondolom találgatták, hogy ki is lehet ez a személy.
- Micsoda? Én erről eddig miért nem tudtam?- hallottam magam mellől Austin hangját.
- Mégis hogy tudta ezt összehozni tíz perc alatt, amikor egész évben nem sikerült?- pillantott rám vigyorogva a mellettem ülő Arthur. Igen, nekik egyből leesett, hogy én vagyok Charles barátnője. Úristen. Tényleg most tudatosult bennem, hogy mostmár hivatalosan Charles Leclerc a barátom.
- Mégis honnan gondoljátok, hogy én vagyok a barátnője?- kérdeztem vigyorogva a folyamatosan engem néző Austint és Arthurt.
- Miért nem így van?- vágott döbbent fejet Arthur.- Mert ha nem te vagy, hanem valaki más akkor én komolyan letagadom, hogy ő a testvérem.- mondta, mire felnevettem.
- Egyértelmű, hogy ő.- szólalt meg Austin. - Charles szobájában együtt találtam rájuk.- nézett vihogva Austin Arthurra.
- Na jó, inkább hallgassuk Charlest.- szóltam közbe mosolyogva és visszanéztem a színpadra.
- És persze itt vannak a rengeteg rajongóim, akiket imádok. Nagyon sok kedves és bátorító üzenetet kapok nap, mint nap. Szóval, köszönöm mindenkinek. Nélkületek nem sikerült volna.- fejezte be Charles a kis beszédét, mire hangos tapsvihar tört ki a teremben. Charles mosolyogva a kapott serleggel a kezében ült vissza mellém. Arthur egyből lepacsizott vele, Austin pedig megveregette a vállát.
- Ez szép volt.- fordúltam felé mosolyogva.
- Tetszett?- kérdezte vigyorogva.
- Tetszett.- bólintottam, mire Charles a hozzá közelebbi kezemet megfogta és rákulcsolta a sajátját, így ültük végig a díjátadót. Ezután pedig a díjazottak felálltak a színpadra egy közös képre. Charlessal együtt elindultunk az ajtó felé, amikor megállított minket egy fotós.
- Csinálhatnánk rólatok egy képet a vörös szőnyegen?- kérdezte Charlesra pillantva.- Úgy tudom, hogy még nem voltatok ott.
- Nem, tényleg nem.- ingatta a fejét Charles és rámpillantott. Mosolyogva bólintottam egyet, és szerintem ő csak erre várt, mivel a kezemet fogva húzott a fotósok elé. A derekamra simította a kezét és mosolyogva nézett a kamerákba. Én is ugyanígy tettem. Vakuk bántották a szemem, de senki és semmi nem tudta levakarni a mosolyt az arcomról.