Érzelmektől hajtva (Charles Leclerc fanfiction) BEFEJEZETT

62. fejezet

A csapat már Abu Dhabiban van, csak én maradtam itt Arthurral és a családja.
- Ahj.- sóhajtott Arthur, mire egyből rápillantottam.
- Mi a baj?- kérdeztem megijedve.
- Jah semmi.- legyintett.- Csak úgy lennék a többiekkel.- motyogta maga elé nézve.
- Megértem. De hé, nemsokára felépülsz és minden olyan lesz, mint régen.- mosolyogtam rá és próbáltam felvidítani őt. Most, hogy Charlesék elmentek sokkal többet szomorú és magányosnak érzi magát, hiába vagyok itt vele én, az anyukája és Lorenzo.
- Tudod Mia, baromira irigylésre méltó a türelmed. Ha nekem kéne magamat elviselni ilyen állapotban, már tuti megbolondultam volna. - pillantott rám.- Azt se értem, hogy miért vagy még itt, amikor mindenki elment.
- Én nem foglak itthagyni. - ingattam a fejem.- Én vagyok az edződ hahó. És megmondtam neked, hogy itt leszek melletted és segítek neked felépülni. Szóval éppen ezt fogjuk csinálni.- néztem rá komolyan.- Meg amúgy holnap mi is megyünk a srácok után.- tettem hozzá mosolyogva.
- Mi?- kerekedett ki a szeme Arthurnak.- Nem mondod komolyan?
- De.- bólogattam nevetve.- Az orvos egy hetet mondott, amit itt kell töltened. Az pedig ma lejár. Megnézzük, hogy van a lábad és, hogy mennyire tudsz ráálni.- mondtam.
- Jó.- vágta rá Arthur.
- De szólj, ha fáj.- néztem rá, mire csak bólintott.
Arthur óvatosan letette a lábait az ágyról és megpróbált felállni, de láttam, hogy összehúzza a szemét, így biztos fáj neki.
- Ülj vissza.- nyomtam le az ágyra.
- Mankó vagy kerekesszék?- kérdeztem elhúzva a számat. Valahogy muszáj megoldani, hogy tudjon menni oda ahová akar, ha máshogy nem, legalább így.
- Egyik se?- pillantott rám fájdalmasan.
- Muszáj valamelyik.- ültem le mellé.
- Jó akkor inkább kerekesszék. Az kényelmesebb.- sóhajtott pár perc után. Az egyik nővér hozott neki egy széket, amibe sikerült beleülnie.
- Szarul érzem magam ebben.- hallottam keserves hangját.
- Ahj.- pillantottam rá, és az arca láttán majdnem elsírtam magam.- Elhiszem Arthur. De minden jobb lesz idővel. Megígérem.- karoltam át a vállát.- Átvészeljük ezt az egészet, meggyógyulsz és utánna szépen mebizonyítod mindenkinek, hogy te vagy a legjobb. Okés?- néztem komolyan a szemébe.
- Okés.- nézett vissza rám vidámabban, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra.

Megérkeztünk mi is a szezonzáró futam helyszinére. Arthur lefeküdt a szobájába pihenni én pedig elkezdtem megkeresni Charlest és Austint. A motorhomeunkba érve apával találkoztam, aki elmondta, hogy a srácok éppen edzenek, így az edzőterem felé vettem az irányt. Belépve egyből észrevettem Charlest, aki nekem háttal futópadozott.
- Hali.- integettem Austinnak, aki Charles mellett állt, de az ajtó nyitódására egyből idefigyelt.
- Mia. Végre.- lépett mellém nyöszörögve Austin.- Én ettől az embertől olyan hamar meg fogok őszülni.- vágott kínkeserves képet.- Csinálj vele valamit, csak rád hallgat.- ingatta a fejét. Időközben Charles is felfigyelt arra, hogy Austin már nem áll mellette, így a futópadról leszállt, megfordúlt és észrevett engem. Óh te jó ég. Miért nincs rajta póló? A kidolgozott hasán megcsillantak az izzadságcseppek, amikről nem tudtam levenni a szemem.
- Ilyen meleg van?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel és nagyon koncentrálnom kellett arra, hogy a szemébe nézzek és véletlenül se lejjebb.
- Aha.- bólintott vigyorogva és közelebb lépve hozzám magáhozhúzva megölelt. A kezeimet körülfontam a testén, ahogy ő tett.
- Izzadt vagy.- motyogtam, bár igazából nem nagyon zavart.
- Bocs.- nevetett fel és elengedett.
- Felvehetnél egy pólót.- néztem a szemébe komolyan.
- Ha nagyon zavarlak így akkor felveszek.- vonta meg a vállát vigyorogva és a székre ledobott pólójához sétált, amit magára kapott.
- Hát ez nem igaz.- szólalt meg Austin, mire rápillantottam.
- Mi az?- fordúltam felé.
- Tudjátok mit? Jövőre te leszel Charles edzője.- mondta rámnézve.
- Okés.- vágta rá egyből Charles.
- Mi? Miért?- lepődtem meg. Meg mi az, hogy okés? Fogalmam sincs, hogy milyen edzések lennének így...
- Basszus mert rád hallgat. És fogalmam sincs, hogy mi ez,- körözött az ujjával felénk.- de egyből megváltozott a hangulata, amikor meglátott téged. Előbb még nekem rimánkodott, most meg teljesen boldog.- mondta, én pedig rápillantottam Charlesra, aki nem nézett rám, hanem csak maga elé meredt. Fura.- Na én léptem.- sóhajtott pár pillanat elteltével Austin, amikor egyikünk sem szólalt meg.- 3 óra múlva kezdődik a futam, legyél pontos.- ütögette meg Charles vállát, amikor elment mellette és kilépett az ajtón.
- Ez mi volt?- kérdeztem Charles felé fordúlva.
- Fogalmam sincs.- ült le a földre, én pedig vele szemben helyezkedtem el.- Igaza van Austinnak.- mondta pár perc után.
- Miben?- néztem felé kérdőn.
- Abban, hogy megváltozott a hangulatom. Ha te itt vagy, akkor mindig megnyugszok és boldogabb vagyok. Fogalmam sincs miért, de ez így van.- mondta a szemembe nézve. Az a durva, hogy ez fordítva is igaz. Charles közelsége annyira megnyugtat. És ezt egész régóta érzem. - Nemrég pedig rámjött a pánik, hogy mi lesz, ha nem nyerek és ezt sajnos Austinnak adtam elő.- folytatta.- Nem sok pont van köztem és Max között, szóval még bármi lehet a végkimenetel. Én nem akarom elcseszni.- motyogta az utolsó mondatot halkan.
- Nem fogod elcseszni.- fogtam meg a kezét és rászorítottam egy kicsit.- Senki nem fog rád haragudni, ha véletlenül nem úgy jön össze, ahogy szeretnéd. De nem lesz ilyen. Meg tudod csinálni. Mi mind hiszünk benned és a tehetségedben.- mosolyogtam rá.- De ezt már amúgy elmondtam egy párszor.
- Tudom. És köszönöm. - pillantott rám. Felállt és felvette a ledobott palackot a székről.- Mennem kéne.- mondta mire csak bólintottam és én is felálltam vele szembe. Mondjuk inkább a mellkasával vagyok egy magasságban, mint a szemével.
- Sok sikert.- mondtam. - Megcsinálod.- néztem mélyen a szemébe.
- Megcsinálom.- bólintott magabiztosan Charles, mire elmosolyodva közelebb léptem hozzá, átöleltem és a fejem belefúrtam a mellkasába.- Köszi Mia.- motyogta a hajamat simogatva. Fogalmam sincs, hogy miért köszön meg nekem mindent mostanában. Én nem azért csinálom, hogy megköszönje, hanem azért, mert segíteni akarok neki. Ez egy nagyon mélyről jövő érzés, hogy amikor ő rosszúl érzi magát vagy szomorú, akkor én is az vagyok. De én azt akarom, hogy Charles boldog legyen, szóval ezért próbálok neki pozitív dolgokat mondani, hátha hallgat rám.
Egy utolsó szorítás után elengedtem és lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam az arcára.- Ez után meg főleg megcsinálom.- bólintott vigyorogva.- Remélem ha sikerül nyernem akkor is kapok hasonlót.- mondta, mire felnevettem.
- Lehet.- vontam meg a vállam és vidáman kiindultam az edzőteremből.