Érzelmektől hajtva (Charles Leclerc fanfiction) BEFEJEZETT

60. fejezet

Charles szemszöge

Hihetetlen milyen érzelmeket vált ki belőlem ez a lány, aki itt fekszik a mellkasomon és álmában átölel. Már több mint egy órája csak Miat nézem és gyönyörködök benne. Olyan nyugodtan alszik itt mellettem. Az arcába hulló szőke hajszálakat elseperem onnan, hogy jobban lássam. Komolyan ezelőtt, még sosem volt velem hasonló, hogy egy lány ennyire le tud venni a lábamról és csak is vele foglalkozok. Senki és semmi nem érdekel, ha ő itt van velem. Teljesen elkábít a tudta nélkül. A kedvem is sokkal jobb, hogy ittmaradt velem egész éjszakára. Egy puszit nyomtam a hajába, mire egy kicsit mocorgott, de a kezét visszatette a melkasomra és nem kelt fel. Annyira álmos volt tegnap este Mia, hogy miután beszélgettünk rögtön el is aludt. Nem volt betakarózva, így megcsodálhattam a csupasz lábait, mivel a nagy póló rajta teljesen felcsúszódott egészen a combjáig forgolódása közben. Bevallom, hogy több ideig tartottam ott a tekintetemet, mint kellett volna, de férfi vagyok na. Mia pedig egy gyönyörű lány kívülről és belülről is.
- Jó reggelt.- emelte fel a fejét álmosan pár perc múlva.- Komolyan itt aludtam el?
- Igen.- mosolyogtam rá, miközben folytattam a haja simogatását.
- Ahj.- hajtotta vissza fejét a mellkasomra sóhajtva.- Bocsi, hogy csak úgy elaludtam itt.
- Semmi baj. Hidd el, nekem nem volt ellenemre egy pillanatra sem.- vigyorogtam rá, mire csak megforgatta a szemét.- De legalább így nem volt több pánikrohamom.- mondtam komolyra fordítva a szót. Nagyon durva volt, hogy Mia ölelése egyből segített az este. Fogalmam sincs, mit csináltam volna nélküle...
- Tudtál aludni?- pillantott fel rám, aminek következtében nagyon közel volt az arcunk egymáshoz.
- Nagyjából.- sóhajtottam.- De így sokkal jobb volt, hogy itt voltál velem.- mosolyogtam rá. Mia is elmosolyodott és kezét körülfogta a hasamon és megölelt én pedig egyből visszaöleltem. - Aranyosan aludtál.- suttogtam a hajába.
- Megint néztél miközben alszok?- emelte fel a fejét.
- Csak egy kicsit.- vigyorogtam rá. A több óra nekem kicsinek számit....
- Nem tudom, hogy mi lehet ilyen érdekes rajtam.- nézett a szemem miközben az oldalára feküdt.
- Mi nem?- kérdeztem vissza.- Motyogtál valami olyasmit álmodban, hogy nagyon jól nézek ki és közben simogattad a mellkasom.- vigyorogtam rá.
- Biztos, hogy nem.- nézett rám felháborodottan miközben felült.- Ezt tuti csak kitaláltad.
- Kitudja.- vontam meg a vállam. Persze, hogy kitaláltam, de valljuk be, hogy nem lett volna rossz ilyesmit hallani a szájából.
- Fhu.- húzta össze a szemét aranyosan.- Örülök, hogy már máson jár az agyad és nem a tegnap történteken, de muszáj velem foglalkozni?
- Igen. - bólintottam.- Más nem igazán tudja elterelni a figyelmem.- vallottam be őszintén. És ez tényleg így van. Mia nagyon is különleges számomra.
- Khm...oké.- motyogta halkan lehajtva a fejét.- Most reggel megyünk Arthurhoz apával. Jösz velünk?- kérdezte pár pillanat után.
- Ühüm.- bólintottam egy kicsit.
- Okés.- az ágyamból felpattanva indult az erkélyajtó felé. Igen Mia ott szeret közlekedni.- 10 perc múlva legyél kész.- mondta és kiment. Gyorsan megállpítottam, hogy nagyon jól állt rajta a pizsamája, mivel este nem tudtam ilyesmivel foglalkozni amikor bejött és azért amikor aludt akkor se láttam tejesen.

A kórházba érve én Arthur szobája felé vettem az irányt, míg Mattia és Mia megkereste az orvost.
Belépve a szobába észrevettem, hogy Arthur nincs egyedül, mivel itt van vele Lorenzo és anya.
- Szarul nézel ki.- köszöntött sajátosan Arthur.
- Úgy is érzem magam.- ültem le az ágya mellett lévő székbe.
- Miért, mi a baj?- fordúlt felém aggódva anya.
- Szerintem az, amire gondolok.- mondta Arthur.- Pánikrohamod volt miattam?- nézett rám szomorúan.
- Igen, de nem miattad.- mosolyogtam halványan az öcsémre.- A baleset miatt.
- Volt nálad gyógyszer?- kérdezte anya mellém ülve.
- Nem. Régen volt utoljára ilyen, szóval már azt se tudom hol a gyógyszer.- sóhajtottam.
- Oh kicsikém. Nagyon rossz volt ugye?- karolt át anya.- De akkor végül hogy tudtál megnyugodni?
- Jött Mia és segített.- mondtam.
- Hogy segített?- vigyorgott rám Arthur, mire Lorenzo felnevetett.
- Hülye.- ingattam a fejem mosolyogva.- Nem úgy, ahogy te gondolod. Hanem szerintem hallotta a mellettem lévő szobából a szenvedésem ezért átjött megnézni, hogy mi van velem. Szegényen láttam, hogy meg van ijedve, mert nem tudja mit kell ilyenkor csinálni, szóval csak odajött és megölelt. Én pedig megnyugodtam.
- Hű.- nézett rám nagy szemekkel a bátyám.- Ilyen még nem volt.
- Tudom. Nagyon durva.- ingattam a fejem.
- Elmondtad neki, hogy vannak pánikrohamaid?- kérdezte Arthur.
- Még régen.- sóhajtottam.
- Azta.- bólogatott Lorenzo. Jó na, tudom mire gondolhat. Rajtuk kívül soha senkinek nem beszéltem erről.
- Én mindig is szerettem Miat.- mosolygott rám anya pár pillanat után.
- Tudjuk. Ő az egyetlen lány akit szeretsz a világon.- vigyorgott Arthur.
- Van benne valami.- bólintott anya és pont végszóra betoppant Mia az ajtón.
- Szia.- köszöntek a családom tagjai vigyorogva és tökéletesen egyszerre, mire csak egy szemfogtás volt a reakcióm.
- Jó reggelt.- mosolygott ránk Mia és hozzám lépve a kezembe nyomott egy poharat, amiben gondolom kávé van. Komolyan imádom ezt a lányt.
- Hű. Köszönöm.- motyogtam a lányra nézve.
- Nincs mit.- mosolygott rám egy pillanatra, de utánna egyből az öcsém felé nézett.- Hogy vagy Arthur?- sétált az ágya mellé.
- Minden oké.- nézett rá az öcsém.
- Azt mondta az orvos, hogy egy hetet itt kell maradnod.- mondta Mia.
- Ne már.- nyöszörgött Arthur.- Nem akarok.
- Az egy dolog, hogy nem akarsz, attól még ez lesz.- pillantott rá anya.
- Utánna pedig elkezdődhetnek a gyógytornák.- folytatta Mia.
- A mik?- húzta fel a szemöldökét Arthur.
- Miért mit gondoltál, hogy csak úgy meggyógyul a lábad egyik hétről a másikra?- pillantottam az öcsémre.- Kell gyógytorna.
- Francba. - sóhajtotta.- És ki lesz a gyógytornász vagy mi?
- Én.- mondta Mia, mire meglepődve pillantottam rá.- De csak ha nem baj. Ha valaki mást akarsz, akkor vannak itt a korhában is....- folytatta, de Arthur közbeszólt.
- Dehogy. - ellenezte egyből Arthur.- Köszi, hogy vállalod az újraalkotásom.
- Ez alap.- nevetett fel Mia.
Időközben Mattia és egy orvos is belépett a szobába, aki elmondta a fontosabb dolgokat Arthur felépülésével kapcsolatban, mi pedig figyelmesen hallgattunk.
- Ha minden rendben lesz, akkor jövőre ugyanolyan egészséges lesz, mint a balesett előtt. De addig is minden utasítást be kell tartania és szerencsére nincs törés, ami mindenképpen pozitívum. A sportolóknál gyorsabb a felépülési folyamat, így reméljük, hogy most is így lesz.- mondta az orvos.- Én most megyek. Ha valamire szükségük van, akkor keressenek. Az egyik ápolónő nemsokára jön egy rutinvizsgálatra.- köszönt el az orvos.
- Köszönjük dokor úr.- mondta anya, és utánna elhagyta a szobát az orvos.
- Ez jó hír ugye?- kérdeztem először megszólalva a döbbenetből.
- Igen.- erősített meg Mattia.- Nagyon megijedtük, amikor láttuk a balesetet, mert elég veszélyesnek tűnt. Szóval jó, hogy nincs olyan komolyan maradandó sérülésed.- nézett Arthurra.- Én meg főleg nem bírom a baleseteket.- ingatta a fejét. - Tudod egyszer volt Mianak és Marconak egy hasonló balesete. Persze nem versenyautóval, hanem csak sima kocsival.- mondta sóhajtva, mire mind érdeklődve pillantottunk rá és Miara.
- Igen. Mondjuk én ebből nem emlékszek semmire mert elájultam mint te.- nézett Mia Arthurra.- Viszont Marco végig ébren volt. Nem szereti, ha felhozzuk a balesetet.
- Mia körülbelül 14 éves lehetett Marco pedig 19, szóval már akkor javában vezetett és nem számított friss sofőrnek. Ugyan úgy, mint nálad itt sem Marco hibája volt.- motyogta halkan Mattia. Látszott rajta, hogy nehéz neki erről beszélni, de el szeretné mondani.
- Szemből nekünk jött egy kocsi, mivel átjött a mi sávunkba. Összeütköztünk és az útról letérve kicsit az egyik fának csapódtunk.- folytatta Mia.
- Úristen.- szólalt meg anya döbbenten.
- Én nem emlékeztem semmire, de Marco elmondta, hogy mi történt. Neki szerencsére nem lett nagy baja. Én a fejem bevertem az üvegbe, a karom megzúzódott és a lábam meg beragadt.- mondta Mia. Én pedig döbbenten hallgattam a sztorit. Komolyan miket élt át ez a lány?
- Hagyjuk is. Csak azért hoztam fel, hogy lásd Mia is meggyógyult, és te is meg fogsz.- nézett Mattia Arthurra, aki erre csak elmosolyodott.- Igaz, hogy nem a jövőhétre, de újra minden rendben lesz.- mosolygott Arthurra.- Ja és a lánnyal pedig ne is foglalkozz többé. Nem fog mégegyszer ilyesmit csinálni, sőt semmit nem fog.- mondta felállva és megpaskolta egy kicsit Arthur vállát.- Na én megyek mert még meg kell beszélnem egy pár dolgot az FIA- val.- mondta és kiment.
- Bocsi, én mondtam el neki.- pillantott Mia Arthurra.- Megkérdezte, hogy miért szeretném innen eltűntetni én pedig elmondtam az igazat. Nem haragszol ugye?- kérdezte a lány aggódva.
- Dehogy haragszok. - ingatta a fejét mosolyogva Arthur.- Köszi Mia.

A kórházból eljöttünk és most a szálloda felé sétálunk Miaval.
- Nagyon szótlan voltál egész nap.- pillantott rám Mia.
- Tudom. Csak gondolkoztam.- motyogtam halkan.
- Micsodán?- érdeklődött aranyosan felnézve rám.
- Ezen az egész baleseten. - sóhajtottam.- Még mindig nem sikerült megemésztenem.
- Megértem. Mindenkit sokkolt.- értett egyet velem.- De legalább Arthur rendben van, mindezek ellenére is.
- Tudod, nem bírtam volna ki, ha őt is elveszítem.- vallottam be neki az igazságot. És tényleg így gondolom. Olyan sok fontos személyt elveszítettem már az életben, hogy ez biztos teljesen ledöntött volna.- Nem értem, hogy miért nem velem történnek meg a balesetek. Kívülről sokkal rosszabb ezeket láni és megélni. Meg amúgy én jobban  megérdemelném.
- Micsoda? Na ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből.- fordúlt felém Mia.- Komolyan Charles te nem vagy normális. Ne gondolkozzál ilyeneken. És nem érdemelnéd meg. Jézusom.- ingatta a fejét döbbenten.- Addig nem szólok hozzád, míg ezt vissza nem szívod.- rakta a kezeit a mellkasa elé és így sétált tovább előttem. Aranyos gyerekes viselkedésén muszáj volt elnevetnem magam.- Ne röhögj, mert ez nem vicces.- pillantott hátra rám.
- Jó, bocsi. Visszavonom, ha nagyon akarod.- sétáltam mellé.- Bár én ezt komolyan gondoltam. Mindig a szeretteimmel történik ilyesmi és nem velem.
- És miért lenne jobb ha veled történne?- szólt végre hozzám.
- Mert akkor nekem legalább nem kell végignézni a balesetet és nézni azt, hogy valaki aki közel áll hozzám szenved.
- De persze abba nem gondoltál bele, hogy ez mondjuk anyukádnak hogy eshetne vagy bárkinek aki szeret.- ingatta a fejét bosszúsan.- Csak a saját szemszögedből nézed a dolgokat.
- Igazad van.- bólintottam rápillantva.- Valakit biztos érdekelnék én is.- motyogtam halkan. Reménykedek benne, hogy ez tényleg így van. Ha mást nem, legalább a családom.
- Oh Istenem. Rajöttem mit akarsz.- pillantott rám nagy szemekkel Mia.- Most azért csinálod ezt, hogy azt mondjam, hogy engem érdekelnél? Erre vagy kíváncsi ugye?- kérdezte.
- Dehogy.- nevettem fel.
- Jó, mert akkor nem mondom meg.- vonta meg a vállát rámvigyorogva. Komolyan ez a lány hihetetlen. Mindig mosolyt tud csalni az arcomra.
- Semmi baj, úgyis tudom.- legyintettem azt tettetve, hogy tényleg tudom. Pedig ez egy cseppet sincs így. Fogalmam sincs, hogy most mit is érez irántam Mia. De én azt tudom, hogy még mindig szeretem őt, és ez szerintem nem is fog változni...