Érzelmektől hajtva (Charles Leclerc fanfiction) BEFEJEZETT

23. fejezet

- Beállhatok a kapuba?- kérdeztem vigyorogva a csapattársam, miközben már sétáltam az említett hely felé.
- Nem, nem.- nevetett fel, és megfordított a vállamnál fogva.
- Előre szólok, hogy ha veszítünk, az nem miattam lesz.- ráztam a fejem.
- Nem fogunk veszíteni.- vigyorgott rám magabiztosan Charles.
- Ezt miből gondolod?- forgattam meg a szemem.
- Abból, hogy Arthur nem bír velünk ketten. Liát még soha nem láttam futni se, és nem úgy néz ki, mint aki nagyon értené és szeretné a focit.- nézett szórakozottan Arthurék irányába. Hát igen, Lia elég érdekesen festett. Próbálta megérteni amit Arthur magyaráz neki, de szerintem nem sok mindent fogott fel. És a kis szoknyájában élmény lehet futni a labda után. Már ha veszi rá a fáradságot, hogy fusson egy kicsit. Hát ő tudja.
- Na kezdjük.- csapta össze a kezét Arthur.
A mecs elején szinte csak Arthur és Charles játszott, mert én követni nem bírtam az eseményeket, Lia pedig szerintem nem is akarta. De a második félidőtől már én is felpörögtem, és rúgtam is két gólt, ami nekem felért azzal, mintha valami nagy világbajnokságon történt volna ez az esemény. A végeredmény pedig 9 : 3 lett a mi javunkra. Hullafáradtan ültem le Pascale, Austin és Lorenzo mellé Charlessal.
- Ügyes voltál Mia. Nem semmiért fociztunk régen olyan sokat.- veregette meg a vállam Austin vigyorogva.
- Kösz.- néztem rá fáradtan.
- Bár nem volt olyan nehéz berugni azt a két gólt.- szólalt meg direkt idegesítve, mire csak megforgattam a szemem.- De látom te ennek is nagyon tudtál örülni.- nevetett fel.

                              ...........

- De aranyosak.- néztem a kiskori képekre, amit Pascale mutatott a srácokról, amikor bementünk a házba. A fotón Charles, Lorenzo és neki az ölében a kis Arthur feküdt.
- Nagyon.- mosolygott a képre.
- Most komolyan égetni kell?- hallottam meg magam mögül Charles hangját.
- Én nem égetlek kisfiam, csak megmutatom azokat a képeket Miának, amin még cuki voltál.- nézett rá vigyorogva az anyukája.
- Mert most nem vagyok az? - forgatta meg a szemét.
- Háááát.- húzta el a száját Pascale.
- Ezt szeretem.- mondta Charles, amikor anyukája lapozott a fotóalbumban és megláttuk a következő képet, amin Charles és Arthur egy kis cuki sárga kocsiban ültek.
- Ez a kiskocsi volt a szülinapi ajándékod.- mosolygott Pascale.
- Szerettem is, bár nem ment olyan gyorsan mint egy versenyautó, de azért jó volt.- nevetett fel Charles, miközben leült mellém, hogy jobban lássa a képet.
- Mia ugye rólad is vannak ilyen képek, mert remélem, hogy nem csak anya ilyen, hogy konkrétan a gyerekkorunk minden másodpercét meg kellett örökíteni.- nézett rám.
- Rólam is van, meg Marcoról is.- bólogattam.- Anyának a hűtője tele van a képeinkkel még mindig. Meg amúgy az egész házunk egy fotóalbum, mert bárhová néz az ember mindenhol van valami kép.
- Ez tök jó.- mosolygott rám Pascale.- Gondolom anyukád azért rakta ki a képeket, mert így olyan, mintha ott lennétek vele, és sokkal otthonosabb a ház is.
- Hát igen. Mivel apának ez a munkája, hogy mindig utazgat, és mostmár én is, így egyedül van. Marco pedig külön lakik, meg most lesz az esküvőjük is, de azért a közelben van a házuk és szinte minden nap meglátogatja anyát.- mondtam.
- Gratulálok az esküvőhöz. Nyáron lesz?- kérdezte.
- Igen, a nyári szünet első hetében. Amikor mindenki otthon van.
- Hát nem tudom, hogy én mikor mehetek el végre a gyermekem esküvőjére.- nézett jelentőségteljesen a mellettem lévő Charlesra.
- Ne rám nézz.- rázta a fejét.- Lorenzo az idősebb neki mondd. Ha rajtam múlik akkor sokára.
- Na szép.- forgatta meg a szemét.- Pedig már úgy unokáznék is.- merengett el a gondolataiban az anyukája.
- Jézusom anya.- fogta a fejét döbbenten Charles.- Az még messze van.
- Csak azért, mert nem akarod. Ha szeretnél egy normális lányt, már rég találtál volna magadnak. És ne arra fogd, hogy nincs. Mert van, sőt nem is olyan messze mint hinnéd. Csak az a baj kisfiam, hogy te nem látod a dolgokat.- nézett rá Pascale.
- Jó, ezt inkább hagyjuk.- sóhajtott Charles.- Tényleg Lorenzonak mondd már ezeket, mert ő az idősebb, és neki kéne már gyerekének lenni. Én még fiatal vagyok, szóval van időm.- forgatta meg a szemét.
- Hogy minek kéne lenni?- toppant be a szobába az említett fiú.
- Gyereknek. Hogy anya tudjon unokázni.- nézett rá Charles.
- Hát még nem ráér?- ült le velünk szembe Lorenzo.- Amúgy meg ott van Arthur, akinek már legalább barátnője is van, igaz, hogy elég fiatal még, de hát na. Ha ennyire szeretnél vele beszélj.
- Jó akkor inkább nem.- gondolkozott Pascale.
- Mi bajod a csajjal?- vigyorgott Lorenzo, aki egyből megértette miért változott az anyukája gondolata.- Meg amúgy ezen már meg se lepődök, hogy nem tetszik. Igazából még nem volt olyan barátnőnk aki bejött volna neki.- magyarázta nekem.
- Édes kisfiaim. Talán azért, mert az eddig barátnőitek abból álltak, hogy szép arc, üres fej és csak a pénz kell.- mondta Pascale.
- Sose lesz olyan lány, aki jó is lenne neked.- forgatta a szemét Charles.
- Dehogynem. Tudnék olyat mondani.- vigyorgott magában az anyukája, mire a fiai furán néztek rá.
- Én is.- jött be a nappaliba Austin.
- Tudod, hogy egyáltalán miről van szó?- kérdezte nevetve Charles az edzőjét.
- Tudom hát.- vigyorgott. - Na Mia pattanj, mert megyünk vissza a szállodába. Már elég késő van, lehet be se engednek.- nézett rám, mire felkászálódtam a kanapéról.- Ti gondolom nem jösztök.- nézett Charlesra.
- Nem. Maradunk.- rázta a fejét.
- Lia jön? - kérdeztem.
- Szerintem nem.
- Holnap el ne felejtsétek. 7 órakor a szálloda előtt. Indulunk futni.- mondta Austin miközben sétáltunk ki az ajtón.
- Hét? Az túl korán.- ellenezte egyből Charles. És itt elkezdődött a véget nem érő huzavona.
- Hét órakkor találkozunk.- mondta Austin.
- Nyolc.- alkudozott Charles.
- Hét.
- Nyolc.
- Hét.
- Nyolc.
- Simán kinézem belőletek, hogy egészen reggelig itt veszekednétek azon az egy órán, de egyezzünk ki egy fél 8- ban és mindenki örülhet.- szóltam közbe, mert már nem bírtam hallgatni.
- Jó.- forgatta meg a szemét Charles mosolyogva.
- Legyen.- mondta Austin.- De akkor nem elkésni.
- Sose szoktunk.- vigyorgott Charles.
- Persze, tudom én.- ingatta a fejét nevetve Austin.
Miután elköszöntünk Leclercéktől, meg Liától, Austinnal visszaindultunk a szállodába.

Egész délután olyan érzésem volt, mintha a saját családommal lennék. Pascale szinte ugyanolyan mint anyukám. Ezért is jövünk ki szerintem olyan jól egymással.
- Min gondolkozol?- nézett rám Austin, amikor elkezdtünk sétálni, azért nem hívtunk fuvart, mert elég közel van a szálloda, és inkább sétáltunk.
- Csak azon, hogy Pascale olyan közvetlen. És egész délután olyan volt, mintha otthon lennék.- osztottam meg vele a gondolataimat.
- Bír téged.- mosolygott rám.- Bár mondjuk ki nem? - nevetett fel.- Lorenzon is azt láttam, hogy egész jól kijöttök. Arthurt meg Charles szerintem nem kell ragozni, hogy amióta találkoztál mindkettővel, jóban vagytok.- mondta.- Figyu Mia, neked olyan a személyiséged, hogy lehetetlen nem kedvelni. Én is amióta ismerlek, te vagy a fogadott hugom.
- Te meg a sokadik bátyám.- néztem rá nevetve.
- Ja, elég sok sráccal vagy megáldva. - bólogatott.- De nézd a jó oldalát, ha meg kell védeni itt vagyunk egy csomóan. Itt vagyok én, apukád, Marco, jó mondjuk ő egy kicsit messze, de simán iderepülne egy pillanat alatt.- forgatta meg a szemét.- Akkor itt van Mick, Arthur is simán. Charles pedig egy külön fogalom.- vigyorodott el.
- Miért is?- néztem rá nagy szemekkel.
- Hát tudod te azt. Ő nem lesz simán a barátod. Olyan nincs. Más esetleg.- ingatta a fejét.
- Miért ne lenne? Ne zavarj már össze.- mondtam feldultan.
- Na itt vagyunk.- nézett fel az előttünk lévő szállodára.
- Mondd csak el, hogy értetted az előbbit.- fordultam felé a liftben.
- Nem, nem.- vigyorgott rám még mindig.
- Annyira idegesítő, hogy valamit nem értek.- fújtattam, miközben kiszálltam a liftből.
- Nyugi Mia. Majd megtudod egy kicsit később, hogy mire gondoltam.- nevetett fel.- Na jó éjt.- lépett be a szobájába.
- Neked is.- motyogtam. Most tuti, hogy egész éjszaka ezen fogok rágódni alvás helyett.