Érzelmektől hajtva (Charles Leclerc fanfiction) BEFEJEZETT

69. fejezet

- Minden megvan?- kérdezte Lorenzo végignézve rajtunk, amikor reggel már a reptéren álltunk.
- Csak pár napra megyünk.- pillantott rá Arthur álmosan.
- Hát jó.- vonta meg a vállát.- Na mehetünk.
A magángépre felszállva leültem Pascaleval szembe és a Milánóig vezető utat végigbeszéltük. Egyre jobb a viszonyunk, aminek nagyon örülök. Konfortosan tudok vele beszélgetni úgy, hogy egy pillanatig sem fordúl meg a fejemben, hogy ő Charles anyukája. Miközben mi csevegtünk Charles nekem dőlve szunyókált, vagy csak úgy csinált mintha aludna.
- Édes kisfiam hagyd már szegény lányt. Biztos fáj már a válla.- nézett rá Pascale Charlesra, aki csak egy morgással jelezte nem tetszését ezzel kapcsolatban. Lepillantottam a vállamon elhelyezkedő Charlesra és nyomtam egy puszit a homlokára, mire elmosolyodott, mégközelebb hajolt hozzám, és belefúrta a fejét a nyakamba.- Na mindegy.- legyintett Pascale mosolyogva.- Azt akartam kérdezni, hogy akkor mi lesz jövőre? Maradsz Arthur edzője, vagy cseréltek Austinnal?- nézett rám érdeklődve Pascale. Sokat beszélgettünk már erről Charlessal az elmúlt napokban, és teljesen egyetértve hoztuk meg ezt a döntést.
- Maradok Arthur edzője.- mondtam, mire Pascale meglepődve nézett rám.
- De csak azért, mert ha az én edzőm lenne, akkor tuti nem lenne abból edzés.- szólalt meg Charles.- Vagyis nem olyan edzés, amire te gondolsz.- vigyorodott el, mire az anyukája rápillantott és szemét forgatva bólogatott.
- Szörnyű vagy kisfiam.- ingatta a fejét sóhajtva Pascale.- De már mindent értek.- motyogta, mire felnevettem.
- Amúgy meg úgyis együtt leszünk szinte egész nap.- folytatta Charles miközben megpuszilta a nyakam és elvette onnan a fejét.- És ez is elég király.
Pascale mosolyogva pillantott ránk miközben Charles kinézett az ablakon és a kezét összekulcsolta az enyémmel.
- Szerintem itt vagyunk.- szólalt meg Charles, mire én is kipillantottam mellette az ablakon és helyeslően bólogattam. Megérkeztünk Milánóba.
A repülőről leszállva a reptéren szinte alig voltak emberek, de ők, ahogy meglátták a mi kis csapatunkat egyből idejöttek és a két pilótánktól kértek fotókat és autógrammokat, mi pedig türelmesen vártuk, hogy befejezzék. Néztem, ahogy Charles mosolyogva pillant a rajongóira és nagyon aranyosan beszélget velük. Akik pedig meg voltak szeppenve azoknak is egyből segített, hogy konfortosan érezzék magukat a közelében. Annyira szeretem.

Amikor beléptünk a házunk ajtaján anya konkrétan megfojtotta Charlest, utánna Arthurt meg szépen sorban a többieket. Míg anya Pascaleval beszélgetett, Arthur és Lorenzo pedig Marcoval és apával, addig Charlessal felmentünk a szobámba.
- A szobád olyan, mint te.- nézett körül.
- Hát ja.- nevettem fel.- Na de mutatni akarok valamit. Tudod az ajándékot, amit itthon hagytam.- vettem ki a szekrényem alsó részéről egy nagy becsomagolt festményt.
- Szóval boldog karácsonyt kicsit megkésve. Remélem tetszeni fog.- adtam át Charles kezébe izgulva, hogy mit is fog hozzá szólni.
- Mondtam, hogy nem kell nekem semmi ajándék. Elég az, hogy itt vagy nekem.- vont szorosan magához. Végül elengedett és elkezdte kibontani az ajándékomat. Mikor sikerült csak némán nézte a képet, amin több minden is szerepelt. Próbáltam rásűríteni sok kis fontos emléket, amik gondolom mindig a fejében vannak. Ott volt egy közös kép a családjával amikor nyaraltak, volt egy közös velem mikor összejöttünk a díjátadón, az apukájával amikor még kicsi volt és az édesapja az ölében tartotta, Julessal, a ferraris csapattal amikor megszerezte az első győzelmét, és most amikor világbajnok lett. Két teljes napig csináltam ezt a festményt és nagyon szerettem volna, hogy tökéletesre sikeredjen. Csak is ezzel foglalkoztam a nap 24 órájában.
- Nem tetszik?- kérdeztem halkan félve, mivel Charles még mindig nem reagált, hanem csak nézte a vászont.
- Ez.... csodálatos.- pillantott rám, mire lassan kifújtam az eddig bentartott levegőmet és megnyugodtam.- Mia, Istenem ez elképesztően szép. Köszönöm.- rakta le a képet az ágyamra és felém fordúlva megcsókolt.
- Ha tudnád, most mennyire megnyugodtam.- sóhajtottam, mikor elengedett.
- Nem bírom felfogni, hogy tudtad ezt ilyen szépen megcsinálni. És mindenki rajta van, aki nagyon fontos nekem. Annyira köszönöm.- ölelt magához.- Az én ajándékom ehhez képest semmi.
- Dehogy. Nagyon szép volt.- mosolyogtam rá. Charles még mindig a festményt nézte, én pedig nagyon örülök, hogy tetszik neki.- Menjünk le mert meg apa vagy Marco feljön és megkérdezik, hogy mit csinálunk.- szólaltam meg pár perc után, mire Charles nevetve bólogatott.
- Igaz. Marco még nem is mondott semmit arra, hogy összejöttünk.- mondta Charles.
- Még.- vigyorodtam el és a kezét megfogva húztam magam után a nappaliba a többiekhez.